Ember(ek) tervez(nek), szervez(nek), időjárás végez

Itt van a nyár??? De most már igazán mondja meg neki valaki!!!

Július vége-augusztus elejét mutat a naptár, így hát elindult végre az igazi barlangkutatási szezon és a tavaly nyár óta szívem csücskében jelentős helyet elfoglaló Hochschwab-plató kutatása is. Azaz elindult volna, ha az időjárás valóban realizálná, hogy nyárnak kéne lennie, ahelyett, hogy a nyakunkba finom permetű esőt kapunk viharos széllel, ami rövid időn belül búcsút mond mindenféle vízálló membrán funkcionalitásának…

No, de ne szaladjunk ennyire előre, mert a 2016.08.12-14-re tervezett “elő-Hochschwab expedíciónak” már az előzetese sem rövid.

tn_img_2034

A felfedezők

A történet valójában 2011-ben indult, amikor egy hős TBE-s különítmény, Csabcsi, KGY és Gyurci az augusztus végi 9 napos kutatótáborban ráakadtak az “ojjektumra”, ami azóta a becsületes Steinbockschacht (Kőszáli kecske-akna, 1744-599) nevet viseli a környékén nem kis számban előforduló abszolút nem félős, már-már szinte flegmatikus viselkedésű hegyi kecskefajról. Erről itt lehet részletesebben olvasgatni: http://www.tbe.hu/2011/10/kutatohet-a-hochschwab-on-2011-2/

Az “ojjektumban” az azóta eltelt időben egész aktívan – habár csak évente 1-1 alkalommal – zajlott a munka. 1 vagy talán 2 év kihagyással megfordult benne pár híres-nevezetes (némelyik hírhedt is! :-) ) magyar barlangász (teljesség igénye nélkül: Kagyó, Rezső, Zsé, Losi, Macsó, Sümegi Zoli), és 2015-ig “idegen” nemzet lába nem is tapodta, akkor is csak térképezési céllal (Pauline Oberender, Andreas Muttenthaler). Viszont nittet-alapcsavart még valóban csak magyar, sőt lehet, hogy csak TBE-s kéz vert-fúrt a falába, így joggal nevezhető “magyar barlangnak” a környéken. A méretei sem elhanyagolhatók már, 791 m hosszú és 370 m mély, két csinos-tágas és nagyon nem kicsi aknával (100 és 70 m), egy szép kanyonnal és egy újabb 80-100 méteres még feltáratlan aknával jelenlegi végpontján.

A fenti adatokból kiszámolható, hogy nem kevés felszerelést igényel az amúgy 2.020 m tengerszinten, 1.000-1.200 m kiemelkedésű hegyen elhelyezkedő barlang kutatása, ami mindezek tetejében még a lehető legtávolabb esik a kutatás bázisaként funkcionáló Schiestlhaus-tól (http://www.schiestlhaus.at/). Ja, és felvonó sincs, csak a hátad vagy nagyon csókosoknak (azaz nekünk :-P) helikopter. A barlangban egyelőre nem találtunk bivakolásra optimálisnak vagy akár elviselhetőnek is tűnő helyet, és a felszíni látvány szépsége nem kárpótolja teljes mértékben a felszínen uralkodó sokszor mostoha körülményeket (vízhiány, sokszor erős szél és kevés sátrazásra alkalmas hely).

Én először a tavalyi, 2015-ös kutatóhét során jártam a barlangban és mivel több tapasztalt, “öreg róka” véleménye alapján rendkívüli potenciálok (kb. 1.000-1.100 m mélység) rejtőzhetnek benne, így sikerült teljesen rákattannom. A hegyen azóta többször is jártam már, de nem a platón, hanem a dél-nyugati részén, ahol legtöbbször a terület legmélyebb (Furtowischacht) barlangjának fix kiépítésével és mérőeszközök kihelyezésével foglalatoskodtunk, főként télen (ami további különleges finomságokat képes szolgáltatni…). Azt viszont már akkor megtapasztalhattam, hogy a 9 napos kutatóhét ellenére a hüttéből napi 2*1 óra túrával végzett és a hét elején még tisztára kiszerelt barlang kutatása nem nevezhető éppen hatékonynak.

Emiatt aztán elindult a vezérhangya, hogy ki kéne használni az osztrák barlangkutatásba való egyre erősebb beépülésemet, illetve felcsigázni pár mindenre elszánt – de nem tudja, hogy mire vállalkozó – TBE-s arcot, hogy “ugorjunk már fel” (1.000 m nem gyenge szintről beszélünk “vicces” alpesi terepen) egy hosszú hétvégére beszerelni a barlangot, mielőtt a kutatóhét elkezdődik.

A “tavaszi” közgyűlésen derült ki, hogy ezek a “mit sem sejtő arcok” Andi, Csilla, Farki, KGY és Zomoszó lesznek, az otthoni irányítást KGY vállalva magára. Az a döntés nagyon hamar megszületett, hogy a 3 napos akciónk hatékonyságát biztosítandó a barlang közelében kéne táboroznunk, ami exponenciálisan megnövelte a helyszínre szállítandó amúgy sem kevés felszerelés mennyiségét. Így a klub teljes vékony kötél készletének (200 m), nittfül-ring-ASgyűjteménye jelentős részének, valamint fúrógép-nittelőjének bepakolása után még 2 db 2 személyes sátor, matracok, hálózsákok, főző felszerelés, sőt többek személyes barlangos felszerelésének jelentős része is a 6 bagben landolt. Erre jött még az én bagem, valamint az osztrák klubtól kialkudott 290 m-nyi 9 mm-es kötél, 20 db nittfül-alapcsavar, sok alapcsavar és kölcsön fúrógép-nittelő. Ez összesen 8 bag.

Ezt a felszerelést kellett volna felvinnie hatunknak, ami természetesen “missön impóssziböl” vállalkozás lett volna, de legalábbis ha felvisszük, akkor utána tuti, hogy nem barlangászunk… Szerencsére az augusztusi kutatóhétre előkészületében a hütte ellátását biztosító július 28-i – vagy legalábbis először aznapra tervezett – helikopteres transzportba sikerült bekerülnie a bageknek, ami azonnal jelentős kínoktól szabadított meg bennünket. Természetesen a bagek budapesti bepakolását is meg kellett oldani július 19-ig, amivel sok fejfájást sikerült okoznunk pár felszereléshiányos csapattagunknak, illetve a Bécs-Budapest közötti földrajzi hasadékot is át kellett valahogy hidalni, de erre meg pont kapóra jött KGY-ék családi nyaralása és jelentős méretű gépjárművük.

Legyen elég annyi, hogy már minden Bécsben volt és már mi (Pauline, én) is vidáman készültünk a cuccok Bécsből Seewiesenbe való transzportálására csütörtöki a helikopterhez, amit nekünk még az augusztus végi közös kaja bevásárlása és felszerelés összeállítása is színesített.

IMG_20160727_105802 WhatsApp-Image-20160729 (3)

A haditerv az volt, hogy szerdán délután egy nagy mikrobusszal elrobogunk a helyszínig, ahol bagek kipakolásra kerülnek és egyikünk vagy mindketten felrohanunk a hüttéhez, hogy segédkezzünk a csütörtöki kipakolásnál, majd elvigyük a bageket a barlangig és elhelyezzük a bejárati akna végén. Az időjárás itt szólt közbe először, mert szerda kora délután hívtak, hogy a helikoptert átrakták péntek délután 2-re, amikor már nem tudtam ott lenni lévén, hogy Elnök Urunk negyedik X-ének megünneplésére voltam hivatalos (ami a szokásos módon fergetegesre sikerült… :-P). Így szerencsétlen Pauline-re maradt minden, akit azzal a szigorú utasítással indítottam útjára, hogy ne merészelje megpróbálni az összes cuccot elvinni a barlanghoz. De persze, hogy megpróbálta (miután lenyomott egy műszakot a hüttében segédkezve…) és 2 bag kivételével sikerült is neki. Ezt az erőfeszítést azt hiszem, hogy még azóta sem sikerült teljes mértékben megköszönni neki, mert a Hirlatzhöhle óta fájós hátának még csak pont ez hiányzott…

Emiatt persze mi is program- illetve megközelítés-módosításra kényszerültünk, mivel a maradék 2 bagre is szükségünk volt a túléléshez. Némi vita után az lett a megoldás, hogy a csapat egy része kiszáll Seewiesen-nél, turistaúton felgyalogol a hüttéig (elvi 4 óra) és magáévá téve a bageket folytatja az útját a barlangig (még elvi 1-1,5 óra). Miközben a csapat másik fele pedig átautózik Bodenbauer-be és onnan a Rauchtal-on keresztül (nem hivatalos, nagyon meredek, köves ösvény) direktben felmegy a barlangig, kiszedi a bageket és tábort ver nem messze a barlang felett elhelyezkedő füves tálban.

A budapesti csapatot a péntek hajnali keléstől megkímélendő (4,5 óra az utazás), illetve az ilyenkor feltétlenül szükséges csapatépítő este apropóján már a 11-i estére meginvitáltuk otthonkánkba, hogy töltsék ott az éjszakát, ahonnan már csak 2 órányi autókázás a helyszín. Meg is érkeztek rendben és még egész emberi időpontban, amit persze a Paulinének köszönetképpen hozott házi tömény és a hűtőben lévő hideg kísérők fogyasztásával, majd némi parázs vitával folytatódott a terveket illetően. Az italok mennyiségének fogyásával a hangulat persze emelkedettebbé és barátságosabbá változott, így már egy viszonylag egységesen elfogadott tervvel térhettünk nyugovóra, mindenki ott, ahol éppen jutott neki hely. A fél 7-re programozott reggeli kelés is pontosan sikerült, bár szerintem egy évtizedre való baromságot sikerült “rémálmodnom” azon az éjszakán. A zilált lelkiállapotomat valamint a kómás fejeket pár kör kávéval (Zomoszó tekintetéből arra következtetek, hogy évek óta először kapott „ágyba” kávét :-P) és egy kis reggelivel sikerült helyre rázni, a tervezett 8-as induláshoz képest pedig mindössze fél órás késéssel sikerült is útnak fordítani a Multipla kerekét.

Seewiesen-ig csak egy szokásos pisi-kvszünet, illetve a célpont közelében alattomosan, fedezékből támadó kanyarrendszerek Andira gyakorolt hatása borzolta a kedélyeket, ezúttal szerencsére drámai végkifejlet nélkül. A Csilla-Farki-én különítmény végül némi parkolóvadászat és traktor elől tolatva menekülés után elhagyta a gépjárművet és szinte pontban 11-kor el is indult felfelé a 801/805 jelzésű turistaúton, míg Andi-KGY-Zomoszóra még további 40 perc autókázás várt. Az időjárást nem sokkal korábban még egyszer ellenőrizve tudtuk, hogy számítanunk kell némi esőre, de a helyzet könnyen kezelhetőnek tűnt a 0,9 mm/m2-es előre jelzett mennyiséggel. Akkor még azt hittük…!!!

A mi utunk eleje egész kényelmesen kezdődött a Seetal jelenleg száraz hordalékmedrében sétálgatva, amit szívesen megnéznék, hogy hóolvadáskor mekkora vizet szállíthat, de a méretéből ítélve akkor erősen járhatatlan lehet a turistaút.

Aztaaa mekkora hegy!!!

Aztaaa mekkora hegy!!!

Előbb a Florlhütte majd a Höllkampl-hágó következett, ahol a hegy szépségei után a magasság emelkedésével már az időjárás is kimutatta a foga fehérjét. A Voistalerhütte felé előbb a szél, majd az eső “csatlakozott” hozzánk, nem túl szívesen látott útitársakként, ami azonnal vízhatlan(nak tűnő) ruharétegek alkalmazását vonta maga után. A hütténél egy rövid pihenő után az Obere Dullwitz-ban mintegy 15 fős kőszáli kecske csapat dobta fel a hangulatot, amelyek szinte a turistaúton feküdtek és a homlokomban lógó csuklya miatt csak akkor vettem észre őket, amikor már a csapat kellős közepén voltam és majdnem nekimentem egynek. Hát nem voltak nagyon ijedősek és mélán kérődzve azt is megvárták, hogy a kissé lemaradó Csilla és Farki beérjenek és együtt csodáljuk meg őméltóságukat. Ennyire közel még soha nem voltam hozzájuk, de újból megbizonyosodtam arról, hogy inkább nem kötnék bele egyetlen kifejlett példányba sem, mert simán rámvernek 20-30 kg-ot testtömegben és kb. ugyanennyi km-t a sziklán való közlekedésben.

IMG_20160812_145551

Steinböcke

Az út nagyja azonban akkor még mindig hátra volt, mivel a kereszteződés után az út egy derék jobbossal nekifordult a Rotgangkogel oldalának, ahol kb. 2,5 km-en belül 450 m-nyi szint várt minket egyre erősödő esőben és szélben. Fent a platón aztán már kaptunk mindent a nyakunkba, ami csak lehetséges volt, szegény Csilla eközben még a hátizsákjával is szenvedett, úh. rettenetesen szétázva és korántsem világbajnoki idővel értük el a Schiestlhaus számomra már ismerős melegét. A hütte közelében az egy villanásra feltűnő térerőben még gyorsan elküldtük a másik csapatnak a beígért sms-t (amit mindenki vasárnap délután kapott meg…), ami a helyzetjelentés helyett most azt tartalmazta, hogy jöjjenek be ők is a hüttébe, mert semmi értelme sincs a továbbiakban kint tartózkodni.

Az idő ekkor délután 5-re járt és mi már az éjszaki szállásunkat biztosítva (ismerik már ott a fajtánkat és a 2-es lagert csak nekünk adták), száraz ruhában, a rumos teánkat kortyolgatva kezdtünk egyre idegesebbek lenni, hogy vajon mi lehet a másik csapattal és mit fogunk csinálni (semmit), ha nem jönnek be (este 7-re ígértük, hogy a barlangnál leszünk).  Én még futottam egy – mint utóbb kiderült – felesleges kört a hütte körül térerő után vadászva, de helyette csak egy újabb adag ázást sikerült összegyűjtenem, ami után Farkiék visszajelzése alapján nem nézhettem ki túl szépen… Az idő meg csak telt, de szinte pontban 7-kor szerencsére feltűnt KGY nem kicsit vizes és megviselt arca, amit aztán Zomoszó hasonló, majd Andi valóban a végletekig kimerült és a sírás határán táncoló arca követett. Nekik 6 órát sikerült ázni!!!

A kiosztott rumos teák és meleg ételek mellett aztán az is kiderült, hogy néhányuknak szinte semmilyen száraz ruhája nem maradt, főként Andinak, aki még útközben a Fleischer bivakhütténél a túlélés érdekében nyomott egy “pornót”, azaz teljesen átöltözött. Az időjárásról elég csak annyi, hogy ezután az alig 1 órára lévő hüttéig még az overálja és műnyula is teljesen elázott… Alkalmaztuk hát az “erőforrások és lehetőségek összhangja” elvet, gyorsan elvetettünk mindenféle korábban felvázolt tervünket és elpucoltunk aludni azzal a felkiáltással, hogy reggel majd meglátjuk.

Hát megláttuk volna, ha nem ugyanaz a szürke felhő, viharos széllel szemerkélő eső és alig 4 fok köszöntött volna bennünket, mint amitől este elbúcsúztunk. Döglöttünk hát tovább az ágyban a tegnapi megpróbáltatások után némileg megérdemelten, de valódi tervek és akarat nélkül, bár tudtuk, hogy még egy éjszakát semmiképpen nem tervezünk a hüttében tölteni. Aztán végül kikászálódtam és a hütte számítógépén az időjárás előrejelzést ellenőrizve némi fény gyúlt az alagút végén, mert az fokozatos javulást mutatott. Úh. a lagerből kipakolás, fejenként 1-2 ez-az elfogyasztása és a számlánk rendezése után végül délután 2 tájban nekivágtunk egy kétesélyes tervvel: elmegyünk a barlangig és ha nem ázunk meg nagyon, akkor csökkentett célokkal lemegyünk, ha megázunk, akkor kikaparjuk a személyes cuccokat tartalmazó bageket, lemegyünk a kocsihoz és hazamegyünk a ***ba.

Dö drím tím

Jómunkásember

Az időjárás azonban valahogy megemberelte magát és bár a Hochschwab-csúcs oldalában még a tegnapi arcát villantgatta fel, addig a Rauchtal felé közeledve már egész barátságosba váltott. Még a nap is kisütött, ami azon nyomban drasztikus pozitív változásokat idézett elő a hangulatunkban!

A táborhelyet elérve annyi biztos volt, hogy KGY-ra és Zomoszóra hárul majd a bagek barlangból való elrángatásának feladata, lévén, hogy csak náluk volt slósz, de a beszerelőtúra összetétele csak nem akart összeállni. Amíg Andi és Farki elég rövid időn belül egyértelműen kinyilvánították, hogy nem kívánnak – érthető módon – a barlangba lefáradni, addig Csilla a “lemegyek-nem megyek le mentális fehér gerbera” szirmait tépkedte, sőt egy idő után már némileg az idegeinket is, de ezt csak utólag árultam el neki. :-) Végül a KGY-Zomoszó-én különítmény csapott a húrokba, a bagek felszínre cibálása (sűrű káromkodások közepette) után a többiekre bízva a táborépítés és napozás feladatát, riasztási időnek éjfelet jelölve meg.

Ojjektum

A túra előkészületeként gyorsan nyugdíjba küldtem a “sokat tapasztalt” mezei nittkulcsomat és egy a nittkulcsok királyának címére méltán pályázó Usag 285 K kétirányú racsnis csillagvillás kulcsra (extrák: integrált megfordítókar, 12-szög fejvége és nyitott fejvége is 15 fokban hajlított, munkavégzés szöge 5 fok) cseréltem. Ezen felbuzdulásból származó lendületemet a vasakkal telepakolt kék bag magamra akasztása és a beszerelés csak részben tompították, de erről a mögöttem már a bejárati aknában is fázó tagok biztosan máshogyan nyilatkoznának.

Nem tudom, hogy mennyi ideig tartott a pontosan 5 db kikötési pont képzése, de érzésre viszonylag hamar megérkeztünk a 100-as akna tetejéhez, amelyhez közeledve azonban általam még nem tapasztalt helyekről hallatszottak-látszottak jelentős vízcsorgások, ami semmi jót nem jelentett a továbbiakra nézve. És így is történt, hiszen amíg a nagy akna melletti kisebb, általunk a teteje alapján korábban száraznak gondolt, a feltárás elől eddig még megmenekülő aknából is vidám csordogálás hangja hallatszott, addig a nagy akna travezából éppen csak elindulva már az aknába befolyó patakocskára esett reflektorom fénye. A lendületünk-motivációnk ezzel meg is kapta a megváltó kegyelemlövést, mert bár kis “herehormonossággal” jelentősebb kockázatok nélkül teljesíthető lett volna az út akna aljáig, de akkor már egyikünknek sem volt kedve egy újabb, biztosra vehető elázáshoz. Elhelyeztük hát a felszerelést az eddig biztosnak számító helyen és kirongyoltunk a barlangból még bőven világosban érkezve.

Korai feltűnésünk persze kisebbfajta idegrohamot váltott ki Csillánál, aki azonnal az „akkor én is lemehettem volna veletek” felkiáltással fogadott, de erre már annyira számítottunk, hogy a barlangból felfelé megbeszéltük, hogy ez fog történni. :-) Az acélosnak egyáltalán nem mondható teljesítményünkön kissé elkenődve elég lassan sikerült le- és átöltöznöm, de aztán magamra vállaltam az esti „főzést”, mivel a KGY-val egy elég korrekt felszerelésspóroló sátor-kaja-főzőszimbiózisba kerültük az előzetes megbeszélések alapján. A menüvel szokásos módon követtük a barlangász „molekuláris gasztronómia” szabályait: sólet nem gyenge adag chorizzoval felturbózva, amire még biztos, ami biztos rátoltunk egy gulyásízű „smack”-et egy paradicsom krémlevesporral felütve. Ezek és pár korty grappa után persze szinte azonnal sátorba és a hálózsákba kerültünk, de az éjszaka feltámadó, majd alaposan megerősödő szél újabb nem túl nyugodt éjszakát hozott nekem, egyrészt a csapkodó sátorlapok okozta hangszennyezés, másrész hosszúságomból fakadóan végig értem a sátrat és néha úgy éreztem, hogy az egészet ránk hajtja a fergeteg.

De végül eltelt ez az éjszaka is, viszont reggel a reggeli sátorból kitekintés újra korlátozott látási viszonyokkal fogadott, ami nem emelt a lelkiállapotunkon, úh. a reggeli kvt-kaját KGY a sátron belül oldotta meg lévén, hogy ő volt a soros a főzésben. Be is toltunk szépen az arcunkba 8 tojásból rántottát, meg nem elhanyagolható mennyiségű koffeint, aztán nagy nehezen összepakoltunk.

Rántotta rendel!

Rántotta rendel!

Mivel én 27-én megyek vissza folytatni a kutatást, így a cuccaim jelentős része újfent depózást igényelt a barlangba, aminek elvégzését parázs vita után ismét KGY végezte el. Ezek után ismét nálam volt a legkönnyebb hátizsák, úh. amit odaadtak azt még belegyömöszöltem, amit meg nem tudtam belegyömöszölni azt ráakasztottam, úh. azért a végére ismét nem unatkoztam… :-)

Eddigre az időjárásnak ismét sikerült a pozitívabb arcát elővennie és a kuloáron (egyesek szerint „murénán”) lefelé botladozva a teljes csapat álmélkodva csodálta a környék szépségeit. A moréna lejjebb átment a szokásos kisdarabos-lazább változatba, abba a fajtába, amibe csak szépen folyamatosan, sarokkal lépegetve és az egyensúlyt megtartva le lehet „síelni”. Ezt Zomoszó fülig érő vigyorral, Csilla pedig némi idegenkedéssel fogadta, de aztán ő ráérzett a „Jacko mozgásra”, viszont szegény Andi eddigre már földöntúli kínokat élt át, mert rettenetesen begyulladtak a lábai.

P1070906 P1070918

Szépen lassan, de biztosan azért leértünk a Bodenbauernál hagyott kocsiig, ami az időjárás jóra fordulásával egy zsúfolásig tömött parkolóvá változott. A szokásos csomagtartólegózás után csak egy kvszünet szakította meg az utat Bécsig, ahol én ki, a többiek pedig keletre el a nem gyenge színű viharfelhők irányába. Végül mindenki rendben és még a magyar csapat is egész emberi időben hazaérkezett.

Szóval minden szép és jó lett volna, de az időjárás alaposan megkeverte a lapokat, amire nem voltunk és lehettük eléggé felkészülve. Ez viszont simán benne van az alpesi kutatásokban… Csak abban reménykedtem, hogy senki nem fázott meg annyira, hogy komolyabb következményei legyenek. A barlang meg megvár, a felszerelés lent van, úh. reszkess Steinbockschacht, mert 28-án ismét támadunk! :-)

Frissítés: Azóta kiderült, hogy Andinak sajnos nem sikerült teljes mértékben megúszni a kalandot és mindenféle fura nevű dolog történik szegény lábaival. Remélhetőleg hamar rendbe jön! Kívánunk neki mielőbbi jobbulást!!! :-)

Képek még: https://goo.gl/photos/jap4G258h7G7BJWu7

Átmegyünk és kiszereljünk! Avagy: amikor nem tudod, hogy mire vállalkoztál…

Előre szólok, hogy hosszú lesz!!! :-D

Már régóta a terveim között volt „meglátogatni” Kanint, ezt a – mint utóbb bebizonyosodott – valóban gyönyörű, híres-hírhedt és több szempontból is jelentős magyar vonatkozással bíró karsztvidéket, de eddig mindig máshová sodort az élet.

Most viszont összejött, sikerült, ott voltam és mondhatni, hogy sikerült „nagykanállal mernem” a hely kínálta finomságokból és bátran kijelenthetem, hogy „nagyon nem buzis nyáron Kaninra menni”!!!

A lehetőséget a méltán nevezetes Kunisch „Kagyó” Péter főszervezésével zajló expedíció adta, ami a télen beszerelt Sisma-Laricetto rendszer kiszerelését, némi kötélcserét és fix beszerelést irányzott elő.

A történetet amúgy már ketten mások is megénekelték a szintén méltán híres Welther „Krónikás” György: (http://welther.36bit.com/sfl/sfl-beszamolo-20160712-001.pdf) és Egyesülésünk oszlopos tagja, raktárunk Királynője és mint már többször is bizonyította a bogrács varázslója, Várkonyi „Anyu” Andi is (http://www.tbe.hu/2016/07/varkonyi-andrea-nyaron-menni-a-canin-ra-buzis/). Őszinte szívvel ajánlom e remekek olvasását is!

A tényleges barlangászatot bevezetendő jelentős szervezési és logisztikai számításokat kellett végeznem, mivel, egy 8 napos győri hiperintenzív német nyelvtanfolyam, majd 4 nap Hochschwab kutatás után mindössze röpke 4 pihenőnapot következett, ami után újabb 14 napon keresztül terveztem házon kívül tartózkodni, 3 országban 4 különféle sport (barlang, kanyon, hegy- és sziklamászás, majd bivakos barlang) űzése céljából.

Osztottam szoroztam, de a slósz-overál-gumicsizma-sisak-mászóbeülő-mászókötél-hágóvas-jégcsákány-kamásli-neoprén-kétféle bakancs-sátor-kempingcuccok-ruhák-stb. csak nem akartak elférni a hátamon, így már előzetesen az 5-10. napokon ügyeletes útitársam, Dávid barátom nem apró méretű kocsijának csomagtartójára bíztam a Kaninra nem szükséges dolgokat.

A képletet tovább bonyolította, hogy a csapat túlnyomó része érthető okokból Budapest irányából célozta meg az olaszországi Sella Nevea-t, míg én a sógorok fővárosából és csak oda irányba, de szerencsére a „magyar had” útiránya is Ósztrián keresztül vezetett, így kapóra jött, hogy Gemáék (Zih József, http://explo.hu/) szintén csak odafelé mentek. Ha Grazig levonatozom, akkor nekik csak egy pár km-es kitérő, hogy felvegyenek.

A gondosnak tűnő szervezést és egyeztetést persze keresztül húzta a barlangászok gonosz kis istene és hiába voltam én este fél 9-re Grazban, ha Gemáék akkor még csak Veszprémben, ami barátok között is még 3 órás út nekik és várakozás nekem…

Jó barlangász, ha van ideje mit csinál(na)? Iszik! Sört!! Pontosabban inna, ha a közeli parkba történő lecsövezését nem szakítaná félbe egy embertelen nagyságú és intenzitású vihar, illetve ha Ausztria nem Balkánt megszégyenítő „dohányzásellenes” törvényével rendelkezne, így füstutálatom következtében közelébe sem megyek a helyi vendéglátó egységeknek. Maradt hát előbb a pályaudvar nem hosszú távú tartózkodásra berendezett „várócsarnoka” és néhány magyar vendégmunkás társasága, majd a szomszédos buszpályaudvar egyik plexibódéja.

A 3-ból végül 4 óra lett, ahonnan még további 2,5 órás kocsikázás várt ránk, amit én még csak-csak jól tűrtem a hátsó ülésen bóbiskolva, de szegény Gema a Sella Nevea-t megelőző szerpentinen már szinte padkától-padkáig pattogva vezetett. De végül épségben sikerült megérkeznünk pontban reggel fél 4-kor…!

A bivakhely jobb helyeit természetesen már elfoglalták a magyar különítmény viszonylag időben érkező tagjai és nekem még matracot is kellett kunyerálnom Gemáéktól, mint ahogy az enyém ugye egy másik kocsi csomagtartójában várt a bevetést. No, de sebaj, aludjuk gyorsan sokat, azaz cirka 4 órát, mielőtt ránk süt a nap! Nem mondhatni, hogy a legpihentebben ébredtem, ami az előttünk álló, a számomra akkor még ismeretlen, de várhatóan nem gyenge feladatok előtt nem töltött el túlzott önbizalommal…

A reggeli kómát némileg oldotta Andi kávéra szóló felhívása illetve a lélegzetelállító látvány, a felvonó 9-kor pedig elindult, mi és a cuccok (ami több 100 m-nyi „selejtes” TBE-s kötelet jelentett) rajta voltunk és a TBE-s osztrák túrák után valóban kissé „buzis”, ámde annál élvezetesebb módon dobtunk a hátunk mögé közel 1.000 m szintet, amiért gyalog kb. 3 órát kellett volna szenvedni a tűző napon.

 A helyszínről dióhéjban csak annyit, hogy aki tudja, miről van szó, annak elég csak két szót mondanom: JÚLIAI-ALPOK!

Bila Pec több 100-as fala. Valahol ott van a híres Rolo bejárat is a Gortaniba.

Ez nagyjából mindent elmond a táj által kínált látnivalókról és bár egyre több helyre vet el a sors, de továbbra is tartom magam, hogy minden hányattatása ellenére ez az Alpok legszebb része! Két ország (Szlovénia és Olaszország) osztozik ezen a csodán, de hogy az elsőt megemlítsem a jelentős magyar vonatkozások közül: a hegység szlovéniai oldalán zajlott az akkor még közös magyar-osztrák hadtörténet talán legnagyobb és az áldozatok számát tekintve legrémisztőbb hadművelete. Az Isonzói csata a I. világháború egy 12 „felvonásból” álló, 3 évig tartó, mészárláson kívül másnak nem nagyon titulálható történése volt (https://hu.wikipedia.org/wiki/Isonz%C3%B3i_csat%C3%A1k). A hadviselés akkoriban (is) „jelentős természetkárosítással” járt és a hegy még mindig tele van mindkét harcoló fél jobb-rosszabb állapotban lévő erődítményeivel, bunkereivel, lövészárkaival és nem kevés magyar nevet őrző katonai temetővel, de közben a hegyen átvezető utak nagy részét (sőt a via ferratta feltalálást is!) ennek az időszaknak köszönhetjük.

P1070606

Cime Pecorelle, a “szétlőtt hegy”

A kialvatlanságom által generált önbizalomhiány jelentős mértékben alább hagyott, amikor a résztvevők tömeges kávé-sörözésbe és evésbe kezdtek a Gilberti-menedékházban (https://www.facebook.com/irenepittino/?fref=ts), ami nem túl korai műszakkezdést vetített előre, természetesen legnagyobb örömömre.

A házról leginkább csak jót és szépet lehet elmondani: a kilátás pazar, a kávé kitűnő (ahogy mindenhol Olaszországban), az ételválaszték az osztrák hüttékhez képest gyenge, de amit adnak az finom (mondjuk gulyáslevesbe parmezánt rakni is új élmény volt!), az árak a helyszínhez képest elviselhetők (kivéve a 4,5 EUR-ós sört) és karsztterület ellenére ingyen, korlátlan az ivóvíz. Nagy koponya lehetett, aki kitalálta, hogy hova tegyék, bár valszeg ezt is katonák rittyentették oda! Egyedüli negatívum a könnyű elérhetőség miatt turistahad, ami nekem már a szezonkezdő hétvégén is elviselhetetlennek minősült, de a Fészbúkjukon lévő fényképek alapján azóta csak horrorisztikussá fejlődött.

Rifuggio Gilberti

Rifuggio Gilberti

Az 1+x-edik sör után a beosztás is elkészült. Meglepetésemre az átmenő csapatba kerültem, ami „Kanin-szűzként” nagy megtiszteltetésnek számított, de 20 óránál is hosszabb föld alatti tartózkodás „rémét” vetítette előre, és mint kiderült a lényeget csak később tudtam meg…

Említették, hogy lesz valami nagy akna (280-as) a Sisma oldalon, meg valami meander-kanyon a Laricetto oldalon, de amikor az átmenő csapat tapasztalt tagjai (rajtam kívül valamennyien) a barlanggal kompatibilis bagek méretéről kezdtek el vitatkozni, majd udvariasan elpakoltatták velem – az amúgy szintén a helyszínen lévő legnagyobb barlangrendszerről (Gortani) elnevezett – expedíciós bagemet és az Etióp élelmiszerválságot 1 napig simán megoldó mennyiségű élelmet bepakolni a kisméretű bagek által nyújtott korlátozott térfogatba, akkor úgy éreztem, hogy valahol szar került a palacsintába és jobbnak láttam úgy megtömni a kisbagemet, mint még soha!

A két barlang bejáratának kiásása-jégmentesítése történetét a fent említett kollégák már megírták és mivel nem vettem részt benne (a fenti készülődés után jobbnak láttam egy árnyékban lévő farakáson szunyókálással tölteni ezt az időt), így nem lenne hiteles, ha megénekelném… Legyen elég annyi, hogy ez idő alatt sikerült magas fokra fejlesztenünk a  híres „fotelbarlangásztot” és még elég jól ki is aludtam magam…

Fotelbarlangászok

Fotelbarlangászok

Este 6 óra tájban azonban minden összeállt, aminek össze kell és teljes „harci” vértezetben ballagott le 5 barlangászvitéz (Modor, Krónikás, Josi, Steve és jómagam) a még mindig agyzsibbasztóan forró, hófehér mészkődarabokkal fedett sípályán az annak tövében lévő Sisma bejáratig. A kötelező „előtte” fénykép után Josi után másodikként ugrottam be a mélységbe és be kell vallanom, hogy az „ereszkedés-átszerelés-szabad a kötél” barlangász miatyánk szinte azonnal a hosszú túrákra jellemző zombiállapotba ringatott, amikor csak mész és teszed a jól begyakorolt dolgokat.

Itt le.

Itt le. Sisma-bejárat

Ebből az állapotból csak a 280-as (!!!) akna rázott fel kissé nem sokkal később, ami még az én utóbbi időben egyre gyakorlottabb, alpesi helyekhez szokott idegeimet is megcincálta kissé, főleg, hogy nem egy szimpla csőről, hanem egymással összeoldódott aknák kiterjedt rendszeréről (elképzelhetetlen mennyiségű víz lehetett és lehet ott valamikor!) volt szó, amely semmilyen lámpával nem lehet bevilágítani és szinte minden átszerelésben úgy kellett kiugrálnom a stopból az olaszok (?) által nem kicsit szűkre szerelt kötélpálya jóvoltából. A látnivalót leginkább az akna felsőbb tömegesen előforduló Megalodus fosszíliák jelentették, amik jellemzőek a befoglaló dachsteini mészkőre, de itt megdöbbentő méretben (valamelyik akkora volt, mint a fejem!) és mennyiségben voltak jelen. Sajnos a fényképezési kedvem akkor még nem igazán jött meg…

Ez egy apróbb példány eddig megfejthetetlen agyagképződménnyel...

Ez egy apróbb példány eddig megfejthetetlen agyagképződménnyel…

Az újabb frissítő kijózanodást egy aknát átívelő laza kötélhíd jelentette, amivel pályafutás során még nem sikerült barlangi körülmények között találkoznom és hát hiába fut fel az ember fia a Kecskében egy ilyenen 20 másodperc alatt, ha itt meg a popsija alatt elhelyezkedő pár tucat sötét méterecske megfontolt haladásra készteti.

Ámde ezt követően jelentősen megváltozik a barlang képe és a hatalmas, tisztára mosott aknák után kisebb méretű, jelentős mennyiségű, szinte porszáraz üledékkel töltött aknák jönnek mindent felülmúló fraktálalakzatokat felvevő lefolyásokkal és az üledékrétegeket bemutató kimosódásokkal.

Fraktálok

Fraktálok

P1070652

A bivak egy szintén száraz, tágas, légmozgásmentes, kifejezetten kellemes hely benyomását keltette, de most csak egy rövid táplálkozásszünet erejéig tettünk benne látogatást, hogy utána belevessük magunkat egy rövid, kuszodás és felmászásokkal tarkított részbe, ahol iszaptornyokat csodálhatott meg a nagyérdemű.

P1070664

De közeledett majd meg is érkezett a -500-as jel és a találkozási pont, ahol az előttünk leszálló beszerelő csapat (Kagyó, Tapsi, Gema, Kati) már elvégezte a kötélcsere feladatának egy részét, várakozott és gyakorolta a fázás művészetét.

Mondjuk a kötélcserét azonnal sikerült észre vennem, mert csukott szemmel, tapintásból megismertem a még 2010-es (6 év!!!) alapfokú tanfolyamunkról ismerős, azóta 13,5-essé vált köteleket, amin még a jelentősen bekoptatott csigám sem nagyon akart haladni, így hát bősz ugrándozásba kezdtem, miközben csendben reménykedtem, hogy a csapat többi tagja nem tudja (vagy elfelejtette), hogy a kötelet felajánló egyesült tagja vagyok és nem tervezi statáriális kivégzésemet az első vertikális technika nélkül járható helyen… De úgy néz ki, hogy valóban mindenki elfelejtette ezt és a békés közös csoportkép elkészülte után elváltak útjaink.

Mi elkezdtük felmászásunkat már a Laricetto-barlangban, de a „sietős” kezdet elég hamar befulladt, mert hogy is mondjam szépen: a két barlang geomorfológiája és jellege „kissé” (kib**ul!) eltérő… Míg a Sismában a hideg ráz a mélységtől és a terektől, addig a Laricettoban az előtted és mögötted 1,5-1,5 méterrel elhelyezkedő csapattársadat nem látod, mert a meander-kanyon konkrétan 1 m-50 cm széles (néha még annyi se), lefelé-felfelé 10-40 m magas-mély és az istennek sem akar egyenesen menni! És teszi ezt több 100 méteren keresztül!!! (A leghosszabb és egyben természetesen legszűkebb 600 m hosszú!)

Nem tudom, hogy milyen elszántság tombolt azokban, akik ezt a helyet felülről-lefelé felfedezték és bejárták, de a hideg rázott volna ki, ha ebben a labirintusban kellett volna elsőként közlekednem. Minden kanyar ugyanolyan, jellegzetes tájékozódási pont zéró, úh. eleink sűrű kormozással oldották meg a dolgot, de hogy mennyit kellett ide-oda szenvedniük, amíg megtalálták a megfelelő irányt az már a múlt ködös homályába vész.

A gebődés fogalma itt új értelmet nyer és misztika szintjére magasztosul! Voltak már korábbi alkalmak, amikor fizikai tűrőképességeim határait feszegettem, de ez úgy érzem, hogy a bagrángatással (kiszereltünk vagy mi!) összeadva minden eddigit felülmúlt! Az órák repültek, a meandereket csak nagy ritkán szakították meg kisméretű termek, amikben szinte földöntúli boldogság érzésével álltunk rá megint a lábunkra, majd rogytunk le „kényelmesen” pihenni és enni-inni. A meanderekben eltöltött pihenők ugyanis leginkább a végtagok kibírható helyzetbe hajtogatásából és számomra mikroalvásokból álltak, amit később Josi is átvett. Ennek köszönhetően az egyik pihenőt sikerült úgy eltöltenünk, hogy ő valami falkiállásnak dőlve aludt én meg az ő hátán. Azt hiszem, ez mindent elmond a helyszínről… (Remélhetőleg soha nem történik ott baleset, mert ez esetben én nem látnék másra esélyt, mint a kórházat levinni a sérülthöz, megvárni, amíg meggyógyul, és ki tud jönni magától. Annyi paxit nincs a világon, amivel ezt a helyet hordágyméretűre lehet tágítani!)

Ez egy nagyon tág hely volt...

Ez egy nagyon tág hely volt…

A megerőltetéstől és alváshiánytól szétcincálódó idegeimnek a végső rúgást a bivakból történő felmászás utáni harántolás adta meg, ahova a beszereléskor nem jutott kötél, így azt szabad mászásban kellett abszolválni nagy baggel cirka 15-20 méteres mélység felett. Hát nagyon nem örültem neki…

De semmi sem tart örökké, így a meander sem! Elérkeztünk a „megváltó”, szintén nem kicsi aknasorhoz, amin már csak ki kellett mászni… Sorolom: 80-100-70-70-5-50 m. Összehasonlításképpen egy Vecsem-Almási egyben. Levezetésnek a 18. óra után… Na, itt kezdtem el annyira fázni, hogy berongyoltam a közben Pantinjátvesztett Josivá vált lovag-vezetőnk elé, hogy kihasználva megmaradt képességeim 10.000%-át „szélsebesen” meneküljek ki a fény világába. Ez a „szélsebes” menekülés is cirka 2,5-3 órába tartott, megspékelve azzal, amit a kedves csapattagok elfelejtettek megemlíteni, hogy ez a 80-100-70-70-5-50 nem szimpla aknasor, hanem valahogy alulról felkóricált meanderecskék valamint egy robbantott kúszójárat fűszerezik. Az egyik aknából kimászásba konkrétan úgy beszorultam, hogy vissza kellett másznom rendezni a végtagjaimat és gondolataimat.

Az 50-es aljáról azonban már látszott a fény. Ott! Fent!!! A kopárra égett, de minden másnál jobban áhított karsztfelszín! A napfényre a kiszerelő csapat (Kalotai Zsófi, Konkoly ’Tege’ Péter, Rehány Niki, Lovász Peti és Várkonyi Andi) alkotta fogadóbizottság lelkesnek alig tűnő bíztatása mellett érkeztem, mivel szerencsétlenek számomra ismeretlen, de nem rövid ideje süttették magukat a kegyetlenül tűző napon.

Itt ki. Laricetto-bejárat.

Itt ki. Laricetto-bejárat.

De kiértem! És 21 órás túra után szépen, sorban, és ami legfontosabb sértetlenül a többiek is Josi, Krónikás, Steve végül Modor, sőt a sípálya túloldalán lévő Sismából is felbukkantak a rasztabuksik. A pantin nélkül kimászó Josi ránézésre és gyakorlatilag is olyan fáradt volt (egy olyan emberről beszélünk, aki korábban önszántából, egyéni kondícionáló edzés gyanánt lábsúlyokkal mászott ki a Sismából!), hogy a bejárat melletti első kőre lefeküdt és el sem mozdult onnan, úh. még az „utána” csoportképet is hozzá kellett komponálni.

A történések innentől kezdve aznap a túrák után már a jól megszokott mederben zajlottak tovább és a sör-kaja, sör-kaja végtelen ciklust vették fel egészen addig, amíg elég későinek éreztük az időpontot ahhoz, hogy már ne legyen ciki lefeküdni.

Ezt a ház legfelső, már a sátortető alatt közvetlenül elhelyezkedő, alacsony és amúgy 10 főre – eleinte annyian is voltunk – méretezett matraclágerében végeztük el, ami teljesen megfelelőnek is bizonyult egészen addig, amíg éjfél után szó szerint beesett közénk az 5 fős kiszerelőcsapat, akik érthető okokból szintén pihenéssel tervezték tölteni az éjszaka hátralévő részét. A sok jó ember kis helyen is elfér (büdös) közmondás igaznak bizonyult, de kényelmesnek semmiképpen, főleg, mivel jobb oldali szomszédnak sikerült kifognom a nálam még jó egy fejjel magasabb és pár tucat kg-mal nehezebb Tegét, aki mint kiderült szeret kitárt végtagokkal aludni, viszont erre a helyszűke miatt már csak rajtam volt lehetősége, ami miatt az éjszaka hátra lévő részét idegen férfi végtagok eltávolításával töltöttem. (Meg kell, hogy jegyezzem, hogy a bal oldali szomszédom, Andi teljesen kulturáltan viselkedett. :-D)

De azért valahogy csak „kialudtuk” magunkat és másnap a lemenő felszerelések bagekbe helyezése után minden lehetséges fondorlatot elkövettünk annak érdekében, hogy azok a háziak terepjárójába is bekerülhessenek, amelynek orra a vasárnapi turistahad pusztítása folytán (elfogyott a sör és a kenyér), már amúgy is völgy- és boltirányba volt fordítva.

A több évnyi ismeretség és kulturált alkoholfogyasztásból generált bevétel-haszon úgy tűnik elegendőnek bizonyult a háziak meggyőzéséhez és ki is tűzték az indulás időpontját, viszont ehhez egy fogadóbizottságot is kellett szerveznünk a völgybe, mivel a – ha jól számoltuk – 16 db bag kipakolását mégsem várhattuk el tőlük. Ez a bizottság sikeresen felállt Steveből és belőlem, akik így még a kocsi indulás előtt jóval „leballagtak” (térdízületet és combizmot nem kímélve) a piros jelzésű sípályán. (Piros? Sípálya??? Egy alattomos, meredek letörésekkel és éles kanyarokkal tűzdelt valami, ahol minden egyes kanyar kifutása végig van hálózva, valószínűleg nem véletlenül…)

A bageket a kocsi megérkezésével aztán csinosan elrendeztük Kagyó és Gema kocsija között, majd gyorsan rájuk is ültem egy kép kedvéért:

Kiskakas a bagdombon

A kocsi után Stevvel megint táplálkozásba kezdtünk, amelynek végére aztán a csapat többi tagja is be- illetve lefutott a sípályán, a hátizsákok a csomagtartókba, a bagek Kagyó kocsijának tetejére spanifereződtek és érzékeny búcsú után a magyar had hazafelé fordította a kormányt egy 6 órácskás zötykölődés erejéig.

Én pedig már rövid ideig tartó magányomban visszaültem az árnyékba, hogy kissé tovább várakozzak a már jól ismert nagyméretű Nissan jel feltűnésére, amelyben Dávid barátom és a következő hétre szóló kalandok lehetősége érkezett.

Még képek: https://goo.gl/photos/eBroTPBAu8zAgffv8

Arccal az áttörés felé – Teufelskessel kutatás

Most hétfőn (2016.01.11.) a Teufelskessel-ben (1762/3, Tonionalpe, 2.887/-247 m) kutattunk.

A cél továbbra is összekötni a Fledermausschacht-al (1762/1, 3.395/-577 m), amivel a terület viszonylatában egy egész kis csinos 7 km-es rendszer jöhet(ne) létre (a fenti hosszadatok nem teljesen frissek, de ezek vannak a kataszterben). Kb. 80 m hiányzik horizontálisan és vertikálisan is.

 

Reggel 7-kor Bécsből vonatozás kellemes kis Railjettel szinte teljesen egyedül Mürzuschlag-ig. Úgy volt, hogy lemegyek előző este és Lukas házában alszunk Fein-ben, de Budapestről hazaesve egy elég kemény hétvége után megváltás volt, hogy csak reggel 9-re lett kitűzve az indulás és nyugodt összepakolás után aludhattam egyet.

A táj a teljes út alatt kicseszett szép! A vonat Wiener Neustadt után a völgy jobb oldalán, magasan kanyarog felfelé, alattad a a mélység, a túloldalon hegyek. Kár, hogy rohadt szürke, ködös volt az idő és zéró a hó…

A pályaudvaron Pauline várt, miközben Lukas shoppingolt, úh. egy szép nagy kartondoboznyi cuccal szedtük fel nem sokkal később.

 

Niederalp-nál Michi már várt minket. Ránézésre nálam fiatalabb, kölyökképű srácnak tűnik, de nagyon tapasztalt, mind barlangban, mind sziklán vagy havon. Mint nemrég megtudtam rendőr, de azért egy elég szép és nagyon nem régi 3-as BMW kombival érkezett. Kicsit máshogyan fizethetik, mint a mienket otthon…

Szinte semmi hóban, komor őszies időben egy teljesen kényelmes úton kb. 3 km felmenetel, de legalább a beígért eső nem esett. A kevés hó miatt nem vittünk hótalpakat, de nem is volt rájuk szükség (felfelé…) és mivel a barlang a gyakori kutatás miatt be van szerelve, így a hátunkat sem nyomta túl nagy teher.

 

A barlang Herrenboden legelőterület mellett az erdő közepén egy hatalmas, 30-40 m széles szinte függőleges falú dolinában egy rohadt nagy hólejtővel kezdődik télen, ami a bejárati aknát zárja el és kb. 50 évenként olvad ki járhatóra, úh. egy szép nagy ereszkedés helyett pár 100 m vicces szűkületkúszás következik jégen, ami azért jó, mert legalább nem kell rángatni a baget. Csúszik szépen magától. :-) A bent lévő rettenet mennyiségű fadeszka célját végül kifelé tudtam meg, hogy nyárra ez a jég felolvad és ugyanezt a mutatványt 10-15 cm vízben kell előadni, amit a deszkák segítségével lehet szárazabban megúszni.

A bejárati akna alatti már nem kicsi terem alján kb. -90 m-nél jég, illetve a fentről behulló hó csodálható meg, valamint nagyon szépen láthatóak a szinte függőlegesbe fordult mészkőrétegek (dachsteini mészkő). Állítólag régen még egy megfagyott vízesés is volt benne.

A nagy teremig (tényleg kicseszett nagy, kb. 80-80 m és rohadt magas, bivakkal) aztán nagyjából semmi extra. A bivakban depózott kötelekből feltankoltunk, azután megint kezdődött a gebődés jó hosszan… A kutatási helyet viszont egy kb. 35 m-es szinte teljesen szabad ereszkedéssel értük el, amit a túl vastag kötél miatt sajnos nem sikerült nagy sebességgel abszolválnom, bár nagy kedvem lett volna hozzá… :-P

 

A kutatási hely közelében gyors kaja, ahol csapatunk vegetáriánusa (Pauline) szokásos módon barlangi ragadozóvá változik, amint megkínálom húsos szalonnával. Ez a Furtowischacht óta már hagyomány, igaz ott a húsos mellé Morzsa full zsír mangalicaszalonnáját is mellé toltuk az arcunkba, szigorúan kenyér nélkül. :-D

 

Eligazítás szerint két csoportban kutattunk-térképezünk: Lukas-Michi, Pauline-én, este 8-kor találkozunk ugyanott.

De aztán az is kiderült, hogy az egyik PDA (amit tetejében az én feladatom volt feltölteni és elhozni) bemondta az unalmast, szép fekete képernyővel “örvendeztett” meg. Remélhetőleg csak nem lett rendesen feltöltve, rosszabb esetben képernyőhiba, ami nem jó hír, mint ahogy a másnap reggeli Lukassal folytatott beszélgetésből kiderül, hogy a DistoX-PDA módszerük az okostelefonok korában kezd kimenni a divatból, mert ilyen PDA-k már nem kaphatók, úh. nehéz lehet pótolni.

Gyors döntés: Lukas Distoval csak poligonozik, után majd fejből rajzol. Hát vannak még profik kérem szépen…

 

Ők kürtőt másztak, mi meg előbb egy nagyon magas, de teljesen biztonságosan szabadon mászható hasadékban mentünk fel kb. 25-30-at, aztán a másik oldalon le ugyanannyit és hirtelen egy teljesen tisztára mosott meanderbe érkeztünk. Nekem úgy tűnt, mintha kőzetet váltottunk volna, mert eddig lagúnában képződött fáciens mészkőben voltunk, ami tele volt rengeteg korall- és csigakövülettel (sajnos a fényképezőm nem volt nálam…), míg a kanyon meg kékes-sötétszürkés, élesen oldott, tisztára mosott kőzet volt. Mivel eddig szabadon másztunk, így fúró és kötél híján máskorra hagytuk, de járhatónak tűnt lefelé, még ha elég szűköcskének is.

 

Várt még ránk ezután egy elég szép víznyelőszerű akna az előbbi kékes-sötétszürkés mészkőben, a tektonikus irányultságok miatt az errefelé jól megszokott jó ferde, amit “öröm” szerelni.

Fent szinte zéró lehetőségből – miután nem hagytam magam rábeszélni, hogy egy már meglévő spitet az alapcsavart megfordítva (el is csesztem a menetét) használjak (wtf???) – egy nagyon szűk aknabeszállást egy fúrással és egy nagy követ TK-zva elsőre pöpecül beállítva megoldottam, miközben bemutattam a fűzött angolmentőt is. Zúztunk is szépen lefelé, de a második megosztásnál aztán az akna felét kellett cirka fél órás munkával magunk alá rugdalni, mert a kikorrodált rétegek már nagyon a newtoni törvények szerint akartak viselkedni.

30 m kötél pikk-pakk elment, így kisebb félreértés miatt Pauline gyorsan ki is taposta az aknát egy újabb 30-as adagért, de a toldást legalább egy szép pozíciós nitthez tudtuk rakni, ahol életemben először sikerült elsőre takarékos megoldást előállítanom. A következő ereszkedéssel el is érkeztünk az akna látszólagos aljára, de jobbra egy nagyon-nagyon szűk hasadék után látszódott valamilyen tágasabb folytatás és a víz is folyt szépen tovább.

Erősen gondolkodtam, hogy kell-e ez nekem, és ha még le is férek, akkor fel tudok-e jönni majd egyáltalán, de hát a kutatás érdekében bármit, főleg ha ilyen közel az áttörés! Nos, mint kiderült a hasadék tényleg rettenetesen szűk volt és tetejében kötélen kellett átmászni, mert a túloldalon akna volt! A sisak sehol nem fért át, úh. kicsit kalapálni is kellett, a mellkast és a csípőt meg tényleg csak kisakkozva lehetett áttolni (mint később kiderült ezt a kiképzést még az atomerős AV overál sem bírta ki sérülések nélkül…). A túloldalon azonban szépen lépcsőzött lefelé egy kényelmes, tisztára mosott kanyonka, az alján csordogáló vízzel. Mivel közel volt a 8 óra, így Pauline visszafogott, hogy ne rohanjak tovább, hanem megegyeztünk, hogy ő visszamászik (éppen másodszorra) és megbeszéli a továbbiakat. A várakozás közben fúrtam egy pontot a hasadék kiszállásához, hogy legalább csak nekem kelljen mászógéppel felsz*pnom magam, amúgy meg kantárral mászható legyen. Végül kaptunk még 2 órát, úh. szabályosan, folyamatosan térképezve haladtunk előre, de sajnos 4-5 lépcső és egy jobb kanyar után a kanyon hirtelen járhatatlanra szűkült. Hát nagyon nem voltam boldog, mert nagyon jónak tűnt, és mint később kiderült az irány is jó volt és 57 m-t mentünk lefelé… L Szerintem a kanyonok egy beékelődött, más típusú mészkősávban keletkeztek és ahogyan elérték a másik, nehezebben oldódó kőzetet, úgy azonnal elszűkültek, de a találgatásokat a továbbiakban a profikra bíznám.

A kimászás előzetes sejtéseim alapján nem ment pikk-pakk. Pauline még viszonylag könnyen átszuszakolta magát, aztán a hasadékon a cuccokat a beszerelt kötélre akasztva húztuk át, hogy semmi felesleges ne legyen rajtam, de még így is jó 20 percbe telt, amire megtaláltam megoldást. Ezzel nagyjából az erőmmel is elkészültem aznapra, úh. bár a cuccokat felvittem, de a kiszerelést már Paulinére bíztam, bár mint kiderült még soha nem csinált ilyet. Sebaj, valahol el kell kezdeni!

 

A találkozóponton Lukas és Michi már teáztak és elég fittek is maradtak, úh. előbb Michi, aztán én is elindultunk visszafelé azzal az instrukcióval, hogy a hosszú felmászásnál majd a bivaknál találkozzunk. A hosszú felmászásig még ment is, ahol az is kiderült, hogy csak nekem van pantinom, úh. Lukas kérte, hogy a tetejéről küldjem vissza. Pantin ide vagy oda én ekkorra már olyan fáradt voltam, hogy még pantinnal is egy reumás anyacsiga sebességével toltam ki a 35 m-t, amihez máskor alig pár perc kellett volna. Mivel Michi persze már előre rohant (ezt nem szeretem túlságosan az osztrákokban…) én simán elkevertem a szűkületlabirintusban, úh. hozzácsaptam még egy kicsit a barlangászathoz és úgy kellett megkeresniük (a történelem ismétli önmagát, ld.: Guanó Kupa :-)).

Szerencsére a bivakba ledepóztam egy kis extra adag koffeint, úh. a továbbiakat már nagyjából tudtam abszolválni. Kifelé Lukassal még kiváltottunk egy elég gyengusz fűzőlyukat egy alapcsavarra, majd az újabb jégen csúszkálást után a hólejtőn nagyjából a Himaláján éreztem magam, mert 16 órás lent létünk alatt leficcent vagy 20-30 cm hó és így a porhóban taposva 3 lépésenként meg kellett állnom levegőért.

 

A lemenetel már viszonylag eseménymentesen telt, bár a hótalpak hiányát most már megéreztünk, mert főleg a legelőn majd térdig érő porhóba kellett a nyomot taposnunk. Én ekkor már szigorúan az utolsóként lépegettem mások nyomába, Michi meg még mindig Terminátorként törte a havat elöl…

A parkolóban kivakartuk a kocsikat a hó alól, aztán mindenki ment a maga dolgára. Mi szerencsére csak Fein-ig és Lukas hétvégi házában (kisebbfajta birtok, 3 külön épülettel…) töltöttük az éjszakát, ahol mivel 3-kor sikerült kiérni, így a lefekvés már reggel 5-kor következett be…

 

Bár a nagy áttörés még várat magára, de összességében nem rossz kis barlang, van benne minden, ami egy komolyabb alpesi barlanghoz kell: szűkület, nagy terem, nagy ereszkedés. A bivakig nyáron, erősebb csapattal akár egy kellemes egy napos túra keretében is bevállalható, ami ellen Lukas sem tiltakozott kézzel-lábbal, amikor megkérdeztem tőle, úh. lehet szervezkedni! :-D

Eredmények: 164 m/-57 m