Várkonyi Andrea: Nyáron menni a CANIN-ra buzis…

…mondta Steve a kocsiban. Mer’ milyen má’, hogy nem mínuszokban bivakolsz a ’NO PICNIC’-ben, és nem ásol két napig, hogy előkerüljön a bejárat a 8m-es hó alól.

Kezdő barlangász koromban egyszer majdnem elmentem a CANIN-ra, de akkor egy tökösebb időjárás közbeszólt. Akkoriban mindenhová elmentem, sose tudtam, mi vár rám. Alapfokú után rögtön Piagga Bella zsír új, fullra pakolt 70 literes hátizsákkal, amit két turista rakott fel a hátamra, mert nem tudtam megemelni. Kaptam még egy bagnyi kötelet is, amit rutin híján előre vettem fel, így nem láttam a lépéseket a lábam alatt. Az a felmenetel örök emlék. Mint ahogy Dürrenstein is, a 3 órás harántolás egy kuloárokkal és fenyvesekkel tarkított fosadék hegyoldalon, meg a kényszer bivak reggel 5-ig, hogy utána ezt az utat alvás nélkül visszafelé is megtegyük. Aztán jöttek a Gesäuse-s menetek, például amikor serpák híján 5 és fél órát mentünk felfelé, annyi volt a cucc. Az utóbbi években ezek kicsit kimaradtak mindenféle okból, úgyhogy nekem most a buzis szint éppen megfelelt. Ezt az égiek is erősen támogatták végig a túra során.

Steve, Lovász Peti, Niki és én utaztunk együtt kocsival. Steve és Peti mesébe illő kapcsolata a T2 tanfolyamuktól datálódik. Oda és vissza folyamatosan ment a savazás, rég röhögtem ennyit. Éjfél előtt értünk ki elsőként, választhattunk fekhelyet a régi felvonóépülethez tartozó büfé teraszán. Peti a kukák mögé feküdt (?), Steve egy padra,… a később jövő többiek meg azt találgatták, ki az a hülye, aki nyugágyat is hozott. Ott találtam! Még árnyékoló is volt rajta, hogy a felkelő nap ne süssön a szemembe. Na ezért kelletek Petinek a kukák. A rutin, ugye!

Reggel üdvözöltük a társainkat, majd kis szuttyogás után a cuccokkal felszálltunk a felvonóra. Gyönyörű az egész. Napsütés, hófehér mészkő mindenütt. Elhúz mellettünk a Billa Pec, a Gilbertiben meg sok tejhab van a kávén.

IMG_4085

Ezután jött a fekete leves helyett a szivárványos, hogy aznap nekem gyakorlatilag pihenőnapom van. A beosztásom szerint Laricetto kiszerelő lettem.  Annyi dolgunk volt, hogy ellenőrizzük a Laricetto első aknájának alján lévő szűkületet, ami könnyen tömődik el, és össze is fagy. De most nem tette.

A projekt célja:
A télen sikertelen átmenő túra megvalósítása, és a bennlévő, zömmel privát felszerelések cseréje (szar TBE-s kötelekre), illetve kiszerelése.

A csapatok:
–          Sisma beszerelő/kötélcserélő: Kagyó, Tapsi, Gema, Kati
–          Sisma-Laricetto átmenő: Modor, Krónikás, Josi, Steve, PG te mázlista, te :)
–          Laricetto kiszerelő: Kalotai Zsófi, Konkoly ’Tege’ Péter, Rehány Niki (T1-es versenyző), no meg a Lovász és Andi
–          Sisma kiszerelő: Modor, Krónikás, Zsófi, Niki, Andi

A csapatok kis késéssel indultak el, főleg az átmenők várakoztak sokat. Fotelbarlangászat ON! Mindent megbeszéltünk velük, aztán túrázgattunk a felszínen. Senki nem járt még erre – Lovászt kivéve, de ő is csak a föld alatt -, meg az idő is szép volt, így nagy kedvünk lett menni. Hihetetlen szép karrfelszínek vannak arra, az a fajta, ami kitöri a bokádat és megzabálja a bakancs talpát. Egyszóval szép! És persze tele van lukkal, amik huzatolnak is. Este jött még egy pasta a teraszon gombával meg egy pohár borral, aztán még egy kis borral csak úgy üvegből a matraclágerben a ház csúcsában. Az éjszaka mozgalmasan telt, először pár olasz barlangász jött fel sisakban, hogy ott aludna. Szörnyű angolommal valahogy elküldtem őket fenntartva a helyet a mieinknek. Hajnalban meg Zsófit fogta el az aggodalom Kagyóék miatt, így még szürkületben lerongyolt a Sisma bejárathoz, hogy belenézzen. Utána tartottunk egy kis hajnali megbeszélést, Peti azt javasolta, majd déltől aggódjunk.

IMG_4054 Eljött a dél is, az aggodalom helyett Tapsival és Kagyóval. Örömmel hallottuk, hogy az átjáró nyitva, az átmenők teli energiával és jókedvűen vetették magukat a meanderekbe. Visszamentek a Sismához Gemát és Katit várni, mi meg felmentünk a Laricetto bejáratához. Peti csak úgy belepíjjogot a bejáratba, mire PG vissza. A felszínen annyira közel van a két barlangbejárat (250m tán?), hogy érthetetlen, miért alul mennek?! Mindenesetre át lehet integetni, és mutatni, hogy ’minden OK, mindenki kinn van’, és látni, hogy amott ugyanez a helyzet.

IMG_4079

Mindenki nagyon fáradt volt, de láthatóan boldog és elégedett. Siker! Egyenlőre még csak a négyzeten. Végre mi jövünk, felhozzuk, ami lenn van.

Andi, Zsófi, Niki, Tege, Peti volt a sorrend. Picit izgultam, bár elvileg a kondicionálásom alapján alkalmas vagyok erre. Az első szűkületnél ez elmúlt, és felváltotta a kíváncsisággal teli tenni vágyás. Nagyon szép a barlang, nagy aknák meanderekkel összefűzve. Az utolsó akna brutál, 100-as cső nagy keresztmetszettel, gyönyörű, néhol totál sík szálkő fallal. Itt jegyzem meg finoman, hogy egy 8 éves tikkával, amit budirajárós lámpának hívok évek óta, toltam végig a túrát, mert a professzionális fővilágításomból valahol kiesett az érintkezés. Ha a sisak megmozdult, kétségbeesetten villantott, szentmihályon presszó lesz! Nem szoktam a cuccaimat elnevezni, de kis tikkámat ezentúl csak Laricettónak szólítom majd, mikor a budira megyünk!

Laricetto1

Ha kívánhatok jó csapatot, akkor az ilyen legyen. 2 óra alatt leértünk, 2 perc alatt megbeszéltük, hogyan csináljuk. Láttuk lefelé menet a feladatot, félszavakból is értettük egymást és mindenki tudta, melyik szeletet kéri a tortából. Felüdülés volt együtt túrázni!

Kicsit azért pihentünk. Néztük a nagy aknát, ettünk-ittunk. A 100-as akna tetején Gema beszerelt egy oldalágat. Zsófi és Tege elindultak azt kiszedni. Utánuk Niki, bevállalta azt a teli baget, amit Modor rakott tele a meanderekből kiszedett cuccal, majd én és végül Peti indult. Ő kezdte a kiszerelést a nagy aknával. Azt találtuk ki, hogy akinek megtelik a bagje, az átadja a kiszerelést, és halad kifelé a terhével. Mire Peti felért, Zsófiék is végeztek. Gema megtréfálta kicsit őket, mert a kissé emelkedő majomhíd utolsó tagjait kiváltotta egy felfelé menő kötéllel. Így a hidat vissza kellett szerelni, hogy az bontható legyen. Megoldották, bár párszor megemlékeztek Gemáról.

Niki és a fiúk elmentek a teli bagekkel. Az alsó 70-es aknát én szereltem, Zsófi a következő 70-est. Egy párkányon adtam át a stafétát, volt ott egy kötéltoldás a fejünk felett. Lefelé menet rendesen át kellett szerelnem rajta, mert csak a csizmám orra ért le. :) Visszafelé pislogtunk egy darabig egymásra: lekössük vagy ne kössük??? Végül Zsófi bevállalta a kicsit kényelmetlen helyzetet, így viszont el tudtam vinni másfél bagnyi kötelet. A felső részt Peti szerelte ki, Tege kapott még egy baget. Nikiével együtt 3 bagjük volt az utolsó sínkavicsos szűkületen, mi meg Zsófival másfél-másfél baggel másztunk kifelé. Sokat röhögtünk, nem fogadtak szót a bagek. Volt olyan, hogy lentről és fentről egyszerre hallottam ugyanazt: …kurvasszar… kurvasszar…:)

Szoptunk, de nem akkorát.…átfáztunk, de nem csontig….elfáradtunk, de nem merültünk ki. Épp olyan túra volt, ami után másnap is szívesen mész le.

Éjfél előtt értünk ki picivel. Bár 11-re terveztük a végét, ez nem tűnt nagy csúszásnak. Fények tűntek fel a Gilbertinél, píjjogás oda-vissza, Modor volt. Már többször járt kinn, ő 9-re várt minket. Persze odakinn az idő másképp telik, a késés aggasztóbb.

A siker most már a köbön………és Lovásznak volt pálinkája! A toronyszobánkban valahogy bepréseltük magunkat társaink közé. Komoly volt a klíma. Jó volt feküdni, de még jobb felkelni. Kisütött a nap, kinyitott a büfé, lefőtt a kávé. Ne felejtsem el megkérdezni Krónikást, hogy ez mit is jelent! Ez valami caninos duma, lehet, hogy semmi köze a kávéhoz! :) P1030724

Feladatnak maradt még a Sisma felső 100 métere. Na ez úgy indult, hogy Gema lemegy valakivel, és úgy végződött, hogy akkor majd ti lementek, mondta Gema! Így aztán lementünk, meg ki is jöttünk. Közben a többiek tömörítették a köteleket, és szereztek fuvart a Gilbertiből. A felvonó nem járt aznap, és az út lefelé egy köves sípálya. Senki nem kívánt a hátizsák mellé még egy baget is ezen a terepen. Nekem meg még egy rendes zsák sem jutott, de nem tiltakoztam! :)

IMG_4154

Még egy kis sör búcsúzóul, no meg csoportkép. A parkolóban búcsú, bagek a kocsi tetején, kötélmosás majd a klubban!

GOPR3119v

Nagy köszönet minden szervezőnek, résztvevőnek! A csíny letudva! :)

Fotók: Modor, Kagyó, Krónikás

Halgas Péter: Az első hágókupám

Reggel vonattal, közelítettem meg a találkozási pontot, ahol HZSJ felvett és robogtunk a helyszínre, azon aggódva, hogy lecsúszunk a nevezésről. :-)
Az úton témázgattunk az előző versenyekről Katival, így az út nagyon gyorsan elszaladt.
Megékeztünk a parkolóba, gyorsan kipattantunk és robogtunk a táborhelyhez nevezni. Amint odaértünk hamar bizonyossá vált, hogy kelhettünk volna később is. :-)
Mikor már többen voltak ébren, mint ahányan nem, elkezdődött a nevezés. Elsőként neveztünk. A csapatnév kérdésre csak annyit tudtunk kinyögni hogy: …majd ott kitaláljuk…. És már vésődött is a papírra. :-) Eztán vártuk az indulást.

Szerencsére vagy nem, mi indultunk elsőként. Először mentést kellet bemutatni, ahol az “aranyközépúttal” sikerült az általunk egyedül ismert kiemeléses mentést választanunk. Először elkezdtük hárman a sorrendet felállítani, de ez kaotikus volt ezért Zsolt eszméletlenre mászta magát a kötélen, hogy Gyula lementhesse én pedig átrendeztem addig a papírokat. A mentést követően Zsolt magához tért. :-)

HK_1

Mentünk tovább a következő állomásra, ahol bag-elni kellett.

HK_21

Először. Majd miután összekötötték a kezünket Gyulával, éreztem, hogy ez jó lesz… Jött a kérdés -Tudjátok-e mi az a békaügetés? —Neeee!!!!!!— Mert annak a segítségével kéne a kötelet kihúzni a bagből… Elindultunk. Mire kijöttek a kötelek én legalább négyszer haltam meg…, feltápászkodtunk és elindultunk volna vissza, de jött a felszólítás: – vissza is tessék ügetni! —Bazdmeg!!! Neee!— Elmondtunk egy-egy imát és visszaügettünk.

HK_3

Mentünk a kövi helyre. A lépcsőn konkrétan nem tudtam lemenni. Seggel előre ledülfereztem a vaskorláton. :-) Lent a szembekötős csomózáson hamar túlestünk.

HK_4

Mentünk a kötélpályára. Elindultunk.

HK_5

Rögtön utána meg is kaptuk ,hogy lehet sietni, mert ez verseny. Állni sem tudtunk a Gyulával kapaszkodás nélkül :-), de igyekeztünk. A fantasztikusan eszközölt elhúzás nem kicsit nehezítette meg az életünket… Sajna csak Gyula tudott teljesen végigmenni a pályán, mert beértek a csapatok, így nekem és HZSJ-nek le kellett jönnünk a vége előtt…

Kvíz. Hát mit mondjak, erősen a fantáziánk dominált…

Jöhetett a másik kötélpálya, az iszonyat jó volt az irányított ereszkedéssel a végén:)

HK_6

Aztán jött a húzórendszer építés, nagyon hamar megoldottuk Gyulával a rendszer összerakását, amíg a kötélvéget mentették Zsoltiék, kicsit lehet túl hamar is sikerült…:-)
Eztán, mivel már a verseny befejeződött számunkra és éhes is voltam, megettem két vajnélküli szisszenőszsemlét és néztük egy darabig a versenyzőket, majd hazajöttünk Zsolttal. Már elkönyveltük, hogy utolsók lettünk úgyis, bár csak a részvételért mentünk és a buliért…

Este jött az infó, hogy 16.-ak lettünk! :-)

OKLEVÉL
Nagyon meglepett minket, de rettentően örültünk. :-)
Könnyen lehet, hogy jövőre is összeállunk és akkor már cél a 10. helyen belülre kerülés! :-)

Sőt, én hozom a kis családomat is. :-)
A Junior verseny is nagyon fain volt. :-)

Köszönjük, hogy indulhattunk!
Életre szóló élménnyel gazdagodtunk!

Fotók: Bárdos Gyula

Heidum Edina: “Békés baglyok”

Hárman (Csilla, Zomoszó, Edina) indultunk egy szép vasárnap délután a szögligeti szállás felé, ahol Farki várt minket egy laza, átmozgató túravezetői hétvége után. A szálláson rajtunk kívül senki nem volt, így kihasználtuk a kínálkozó lehetőséget és egy kis társmentést gyakoroltunk, lekötendő feleslegesnek egyáltalán nem mondható energiáinkat. Miután ebben kellemetlenül elfáradtunk, feltöltöttük sejtraktárainkat és aludni mentünk.

Mivel minden túrára, mindig kipihenten kell menni, ezt szem előtt tartva, és nyugger túrára készülve, a kora délelőtti órákban ébredtünk, kipihenten, fitten, frissen, ahogy mindig. :)  Lassan szedelődzködtünk, majd kocsiba pattantunk (na jó: nem annyira pattantunk) és irány a Szalamander ház. A 800 m-es kedvenc emelkedőm lábához értünk. Mindegyikünk ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy felgyalogoljon a Baglyok szakadékához. A 200 m  kötél cipelését a túravezető önhatalmúlag felvállalta. Cuccait Zomoszó, a karabinereket Csilla és én vittük fel.

Csilla, aki amúgy egy csendes lány, önmagából kifordulva sziporkázó hangulatban volt:
Farki: – 17 perc késésben vagyunk a tervezetthez képest.
Csilla: – Akkor gyorsan kell szerelned…

Már előző nap, az utazás alatt feltűnt Zomoszónak és nekem, hogy mintha nem az a Csilla jött volna velünk, akit eddig ismertünk, mert a 18-as karikát többször kitettük Zomoszó kocsijának szélvédőjére a beszólásai miatt. Ő azzal védekezett, hogy fáradt. Elhittük neki. Másnapra sem tudta kipihenni magát, mert a két fiút úgy helyre tette, hogy szinte szó nélkül mentek fel a hegyre. Farkitól ez nem lenne furcsa, de Zomoszótól…

Megérkezve a zsombolyhoz kiderült, hogy Csilla tényleg nem az a Csilla, akit megszoktunk. Vagy az ikertestvére vagy egy klónja jöhetett velünk, mert azt a 1,5 liternyi citromízű nyálat, amit Farkival megosztva ittak volna, valahol elhagyta… Feltételezhetően a házban. :)

Sebaj, Zomoszóval összenéztünk és úgy döntöttünk, jó testvér módjára megosztjuk velük a vizünket, elvégre az életünk múlhat rajta, hogy a túravez ne legyen dehidratált. Miután a sokkból magunkhoz tértünk, amit a fenti incidens okozott, Zomoszó megmutatta Farkinak, hogy hova is kell beszerelni. Állítólag Farki már többször is járt ott, de a kép láttán kétségek merültek fel bennem.

– Azt kell beszerelned.
– Bakker!

 Amikor pedig a földön keresték a stand helyét, hááááát…. elbizonytalanodtam.

 A standhely keresése komoly feladat :)

 12.30-kor megkezdtük az ereszkedést.

A mozdonynál utolértem Farkit és ott megnyugodva láttam, hogy mégiscsak ért valamicskét a beszereléshez.

 

Egy csomó csomó :)

 

Minden tökéletes volt: a csapat, a hangulat, a barlang, a pálya… amikor 20 m-rel a cél előtt felszólt Farki: elfogyott a kötél! Irány vissza. Csilla 2 nittel feljebb volt, Zomoszó a mozdonynál várt. Mire felértük hozzá, vacogó fogakkal állt és remegett a hidegtől.

Elindultam felfelé (közben Csilla lassan kiért), amikor Farki utánam szólt, hogy az ablaknál várjam meg. Fogalmam sem volt, hol van az, de jött a válasz, hogy az Y-nál. Köszi. Minden akna Y-nal kezdődött. J Sebaj, úgy gondoltam, hogy megtaláltam, amiről Farki beszélt és vártam. Azt hittem, át akarja adni, az addig kiszerelt cuccot, azért kell várnom. Egyszercsak Farki hangját hallom:

– Hol vagy?
– (hol lennék?) Az ablaknál, ahol mondtad!
– De itt nem vagy, mert az itt van. Átmentél az ingán?
– Ööööööö… Hoooool? Az mi???
– Akkor át! Ügyes vagy! Mehetsz tovább!
Sosem tudom meg, hol volt az inga, de majd legközelebb.

18.30-ra mindenki szerencsésen kikecmergett, időközben Zomoszó is felmelegedett a kiszerelés hevében, így elindultunk a kocsi felé.

 zomoszo

Zomoszó kiszerelés közben

 Most először voltam a Baglyokban. Hozzáértők a legtechikásabb zsombolynak tartják. Sosem gondoltam volna, hogy azt mondom egyszer egy köteles barlangról, hogy szeretem, de ez első látásra (mászásra) szerelem lett.

Az este unalmasan telt, csak a szokásos: Zomoszó pálinkázott a házigazdával, mi kajáltunk, tv-ztünk, láblógáztunk, stb…. :)

Másnap reggel hajnali 7-kor keltünk, így 9 órai indulással megcéloztunk a Béke barlangot.

A tegnapi túra csak emelte a kipihent és fitt fizikai állapotunkat, de mi fittyet hánytunk (mást nem) és a 25 fokos, tűző napon, megvető elszántsággal meneteltünk a barlang felé. Nincs is annál élénkítőbb érzés, amikor felhevülve és izzadva a melegben, felveszed az aláöltözőt, rá a neoprént, rá az overállt és a gumicsizmát… Hideget akaroooooook! Most! Farki valamit megérezhetett ebből, mert kinyitotta az ajtót, ahonnan hűs levegő érkezett és 9.45-kor végre lemehettünk. Wow! Picit hirtelen volt a néhány fokos hőmérsékletkülönbség, de azt gondoltam, hogy majd lesz ez még melegebb is, ha máshogy nem, beleizzadok a neoprénbe és vágyni fogom a 10 fokos vizet.

 beke1

Az elején a sóderban meneteltünk és volt idő egy-két képet készíteni.

beke2beke3

Először csak bokáig ért a víz. Aztán lábszárközépig és arra figyeltem, hogy jaj, nehogy belemenjen a víz a csizmámba, mert az hű, de rossz lehet. Követtem Farkit, aki hirtelen combig merült a friss, kellemesen jéghideg vízben. Grrrrrr… Khhhmmmm… Akkor még nem tudtam (bár a fiúk, akik már voltak itt, mondták, hogy majd úszni is kell, de azt gondoltam, hogy jól van fiúk, úgy teszek, hogy elhiszem, legyen egy jó napotok :)), hogy lesz ez még mélyebb is. Igazuk volt. Helyenként egészen nyakig bírtam merülni, pedig nem vagyok alacsonynövésű.

12.45-re elértünk a barlang végéig. Innen már tényleg nyakig ér a víz. De a látvány, minden überelt! Kristálytiszta!!!! És itt volt az a pont, ahol lehetőség volt egy kis sétára a vízben. Ha ügyesen csináltad és mésztufa gáton mentél, akkor csak nyakig merültél, egyébként úszni kellett. Nem volt semmi kedvem belecsobbanni a jéghideg vízbe, de ha már ott voltam, nem hagyhattam ki az élményt. A fiúkat magukra hagyva elindultunk a gyönyörű, tiszta vízben. Csak ballagsz, ballagsz…. Áááááá, leírhatatlan élmény! Az elágazásig jutottunk, amikor Farki vezényszavára visszafordultunk. Irány kifelé!

Visszafelé többször szerettem volna, ha hirtelen hévízzé változik körülöttem a víz, de nem. Ugyanolyan hideg volt mindenhol. Kifelé elég jó tempóban haladtunk, 2 óra alatt kiértünk, pihenő nélkül. Nem szerettem érte Farkit, de időközben arra gondoltam, hogy ez biztos egy T1-re felkészítő, túlélő túra. :) Valamiért elég csöndes volt a csapat.

A barlang falára a bejárattól befelé, növekvő sorrendben számokat írtak.  Úgy 40 környékén elkezdtem figyelni a számokat. Rohamosan csökkentek, mutatva, hogy hamarosan kiérünk. Egy dolgot felejtettem csak el, amit beszámolóm elején nem írtam. Szóval elfogytak a számok és ott álltunk: a lépcsők előtt. Nem akartam elhinni. Valahol tuti, hogy van egy lift csak meg kell keresni, mert másképp innen ki nem jutok. Csillával összeszedtük minden megmaradt energiánkat és ugyanabban a tempóban, egymás mellett mentünk felfelé. Lassan fogytak a lépcsők a lábunk alatt, mert sokan voltak. A fiúk időközben lehagytak minket, nyilván fáztak már és siettek kifelé. J Mivel nekünk neoprénben nem volt sietős, ráértünk megszámolni a lépcsőfokokat. 286-nál elfogytak. J

Végig az volt a fejemben, hogy de jó lesz kint, meleg, sunshine, haverok, buli, fanta. De amíg mi bent voltunk, kint valamiféle hurrikán söpört végig a környéken és szakadó esőben értük ki. Sebaj, úgyis nyakig vizesek voltunk. Leballagtunk az autóhoz, közben elállt az eső, kisütött a nap.

Irány vissza leadni a kulcsot, utána a szállásra, gyors pakolás, takarítás, jövünk hamarosan is fenyegetőzés a házigazdáknak, majd indulás pest felé.

Rövid volt ez a két nap, de annál élménydúsabb, egy nagyszerű csapattal.

A túráért köszönet Farkinak, aki megszervezte, megbeszélte, elintézte, elhozta, visszavitte, beszerelte; Csillának a képekért, a klónjának, hogy ott volt;  Zomoszónak a sofőrködésért és a jó hangulatért.

 

Heidum Edina: Az barlangászásom kezdete

Volt vala az időben 2014-ben egy tanfolyam, melyet a TBE szervezett. Alapfokú barlangjáró tanfolyamnak keresztelték el. Naiv, mit sem sejtő laikusként lelkesen jelentkeztem a kezdés előtt egy nappal a kurzusra.

A tanfolyam kezdete egy szintfelmérővel indult, mely a Mátyás-hegyi barlangban volt. A túraterv szerint aznapra 2-3 túrát terveztek, más-más túravezetőkkel, hogy lássák, hogyan dolgozunk csapatban, hogyan mozgunk barlangban, megismerhessük egymást és közösen el tudjuk dönteni, hogy alkalmasak vagyunk-e barlangásznak. A váltás a táróban lesz, evés, ivás, pihenés után .

Három csapatra osztottak minket tanfolyamosokat: aki még nem vagy egyszer járt barlangban, aki néhányszor és aki már többször is volt. Nem nehéz kitalálni, hogy én a teljesen kezdő csapatba kerültem. Két hozzáértő barlangász között két újonc volt, ez elég biztonságot adott nekem. Gondoltam én az elején…

Balu volt a csapatkapitány, Karcsi, Attila, Bálint – akikre emlékszem – segítő képzett barlangászként voltak ott, bátorítottak, segítettek, beültek, alád álltak, ha kellett.

Annyira gyors és talpraesett kis csapat voltunk (kb. 6 tanfolyamos volt a csapatban), hogy kb. a túra felénél tarthattunk időben, amikor a Színházteremben szóltak, hogy nincs idő felmenni, ezért itt tartunk egy rövid pihenőt az előre tervezett felmegyünk és eszünk, iszunk, pihenünk, túravezetőt cserélünk projekt helyett! (Tulajdonképpen ez volt a szerencsém, mert olyan fáradt voltam, hogy ha akkor felmegyünk a táróba, biztos, hogy nem megyek vissza a barlangba és sosem lesz belőlem barlangász.)

A hír hallatára úgy éreztem, megnyílik alattam a föld, innen fognak elszállítani a barlangi mentők – akkor még nem tudtam, hogy az egyik túrasegéd a Magyar Barlangi Mentőszolgálat tagja – vagy meghalok idő előtt. Fájt, hogy egyik barlangászon sem látszott a fáradtságnak egy csöpp jele sem, de még egy izzadságcsepp sem volt rajtuk.

Próbáltam nem mutatni, hogy halálomon vagyok és ha nem ehetek, ihatok, leesik a vércukorszintem és itt fogok elpusztulni. De felkészült csapattal voltam, mert ekkor végre megtudtam, hogy mit rejt az a kis szütyő, ami az oldalukra van csatolva! Csokoládéééééééét! Innivalót! Mint a jó testvérek, megosztottak velünk mindent. És új erővel rohamoztuk meg a Tűzoltó ágat. Akkor még nem sejtettem, milyen izgalmak várnak még rám.

Két varázslatos hely maradt meg emlékezetemben, ami azért érdekes, mert annyira alacsony érzékem van a térképezéshez és a helyfelismeréshez, hogy képes vagyok autópályán, gps-szel eltévedni.

Az egyik ilyen nevezetes, emlékezetemben élénken élő szó a: Vinkli. Alapból “imádom” a szűk helyeket. Ez nem hogy szűk, de lehetetlen közlekedni benne. Képzelj el egy kb. 20 cm széles, 1 m magas járatot, aminek a vége derékszögben végződik. Felhívták a figyelmünket, hogy csak akkor leszünk képesek élve átjutni ezen, ha (lehetőleg) a bal kezünkön és bal lábunkon haladunk előre, úgy hogy a jobb lábunkat vízszintesen feltartjuk a levegőbe és még véletlenül se ejtsük le a csípőnket, mert akkor tuti beszorulunk. A jobb kezeddel azt csinálsz, amit tudsz: kapaszkodsz, egyensúlyozol vagy kaparod a falat.

Miután nem is értettük, hogy miről beszélnek, megmutatták. Hihi. Ez komoly? Menni nem tudok, nemhogy még tornásszak egy ilyen szűk helyen. És hány pontot kapok a kivitelezésre? Sosem tudtam meg, ugyanis amire nem számítottam, az a Vinkli végén várt… De ne rohanjunk ennyire előre. Azon gondolkodtam, hogyan tudnak innen majd kiszedni, hiszen egymagam nem férek el, amikor is bekövetkezett, amire figyelmeztettek: leejtettem a csípőm. Igen. Beszorult. Igen. Én is. Pedig már majdnem ott voltam a derékszögnél! Elhaló hangon kérdeztem, hogy be tud-e jönni valaki segíteni. Kintről érkezett Balu bátorító hangja: hát, nem igazán… Még a sírógörcs előtt, utolsó erőmet összeszedve eljutottam a derékszögig, majd ott várt rám a látvány: hol kell itt kimászni, merre kell menni és hol vannak a többiek, mert ezen a szűk résen tuti, hogy nem… Pedig de.

Valahogy kiküzdöttem magam a még szűkebb kijáraton, mely egy terembe vezetett. Megpróbáltatásaim véget értek. Itt (később még várt rám néhány). Biztos, ami biztos megkérdeztem, hogy mi ennek a ***-nak a neve, mert én itt többet nem fogok átjönni az tuti! Karcsi mosolygott. Sosem felejtem el az arcát.

A másik nevezetes hely a Tűzoltó ágban volt. Már azt sem értettem, hogy miért kell nekem ilyen helyeken mászkálnom, amikor a barlangászat arról szól, hogy sétálok egy szép, képződményekkel bővelkedő barlangban és örömködöm a látnivalókban. Nincs hasadék, szűkület, mélység, magasság, lemászás, felmászás, tériszony, félelem. Ekkor érkeztünk el egy kb. 4-5 m mély hasadékhoz. A hozzáértők lemásztak, itt-ott eltűntek, egyedül Attila maradt fent velünk. Segítve a leereszkedésünket, beült a hasadékba a biztonság érzetét adva. Lent Balu próbált rávenni arra, hogy lemásszak. Á! Dehogy! Én?? Oda? Neeeem… És tényleg nem.

Mindenki lemászott, kivéve egy srácot – akit azóta sem láttunk – és engem. Mennyire ciki…. Balu kedves, nyugodt hangon ismét megkérdezte, hogy megpróbálom-e? Mindent jobban szerettem volna, mint oda lemenni. Már láttam, ahogy zuhanok… de ha mindenki lement, valahogy majdcsak sikerül nekem is, kérdés hogy hány G-vel. Miután lent voltam, felmerült a kérdés, hova tovább, hiszen itt se előre, se hátra, csak felfele van út. És egyáltalán: minek kellett ide lejönni, ha ugyanoda megyünk vissza? De oda hogyan, amikor két függőleges fal van csak és nekem nincs tapadókorong se a kezeimen, se a lábaimon. Ja, kérem! A barlangász különleges lény. Furfangos dolgokra képes. Két fal között függőlegesen felfelé úgy tud haladni! Csak vágyakozva néztem őket, ahogy ott ültek beszorítva magukat a falak közé, biztosítva a mi egészséges visszajutásunkat az indulási ponthoz. És én oda, hogy? Megmutatták és rájöttem: ez állati buli!!

Már csak a visszaút volt a létrához és onnan a táróba. Aznapra több órás kínzatásom véget ért, a túrát sikeresen teljesítettem.

Már nem vágytam arra, hogy egyek vagy igyak, csak arra, hogy hazajussak valahogy, nyakig merüljek egy kád forró vízbe és túléljem az elkövetkező 2-3 napot az izomláz jegyében.

Azóta eltelt egy év. A Vinklin már többször átmásztam, nekem is van kisszütyőm és lassan el sem tévedek a barlangban.

Jó szerencsét!

Cserszegtomaji-kútbarlang 2015.február

Szabó Anna: Cserszegtomaji kútbarlang

A 2015. februári hosszúhétvégét a Cserszegtomaji-kútbarlanggal zártuk. Fontosnak tartom kiemelni, hogy mi nem tévedtünk el, csak kreatívan módosítottunk. Ezért a Szabó Pál Zoltán termet a tervezetthez képest előbb tekintettük meg.

A barlang kialakulása hidrotermális folyamatoknak köszönhető, keletkezése során 10-14 millió éves növényi lenyomatok konzerválódtak bele, ezért is tartják a pannon felszín negatív lenyomatának . A barlang különleges képződmények tárháza: egykori fák homokkőoszlopba zárt maradványai, gipsztűk, limonit cseppkövek, gipszkristályok, kék-vörös foltokban megjelenő hematit kiválások és fehér púder szerű, különlegesen finom homok gazdagítja.

12

Nagy vonalakban a túra során voltunk a Lovassy-teremben, Helikon-teremben, Elosztóban, Szürke-teremben, Homokozóban, Toldy-teremben, a Homokvárnál, Szabó Pál Zoltán teremben, Kék-vörös teremben (inkább fekete-vörösnek hatott). Bónuszként az “R” jelölést követve elkúsztunk a “KistölcséR” és “NagytölcséR” termekbe is, melyek nem voltak rajta a térképünkön.

 3

A túra 80%-ában Tiszó tudta hol vagyunk, néha őt is meglepte, hogy tényleg. – A kételkedőknek: Peti folyamatosan fényképekkel dokumentálta az eseményeket (és Elyt).- A maradék 10-10 %-ban a térképet forgattuk, vagy éppen nem voltunk rajta. A túra jó hangulatban telt, széndioxidra utaló fejfájást sem érzékeltünk. A Kék-vörös teremben csillogó szemekkel Rorschach-teszt szerűen találgattuk, hogy mire hasonlítanak a képződmények. Közben lehetetlen fotó témákat adtunk Petinek :”legyen benne az és az is, de persze a háttérben az is látszódjon…”

 4

A Homokvárnál megettük Attila és Peti csokiját, a bátrabbak Ely zacskós leves ízű pogácsájából is vettek (wifon rajongóknak kötelező megkóstolni).

A túra végén a Fogadó teremben unalomig gyártottuk a csapatképeket.

 5