Átmegyünk és kiszereljünk! Avagy: amikor nem tudod, hogy mire vállalkoztál…

Előre szólok, hogy hosszú lesz!!! :-D

Már régóta a terveim között volt „meglátogatni” Kanint, ezt a – mint utóbb bebizonyosodott – valóban gyönyörű, híres-hírhedt és több szempontból is jelentős magyar vonatkozással bíró karsztvidéket, de eddig mindig máshová sodort az élet.

Most viszont összejött, sikerült, ott voltam és mondhatni, hogy sikerült „nagykanállal mernem” a hely kínálta finomságokból és bátran kijelenthetem, hogy „nagyon nem buzis nyáron Kaninra menni”!!!

A lehetőséget a méltán nevezetes Kunisch „Kagyó” Péter főszervezésével zajló expedíció adta, ami a télen beszerelt Sisma-Laricetto rendszer kiszerelését, némi kötélcserét és fix beszerelést irányzott elő.

A történetet amúgy már ketten mások is megénekelték a szintén méltán híres Welther „Krónikás” György: (http://welther.36bit.com/sfl/sfl-beszamolo-20160712-001.pdf) és Egyesülésünk oszlopos tagja, raktárunk Királynője és mint már többször is bizonyította a bogrács varázslója, Várkonyi „Anyu” Andi is (http://www.tbe.hu/2016/07/varkonyi-andrea-nyaron-menni-a-canin-ra-buzis/). Őszinte szívvel ajánlom e remekek olvasását is!

A tényleges barlangászatot bevezetendő jelentős szervezési és logisztikai számításokat kellett végeznem, mivel, egy 8 napos győri hiperintenzív német nyelvtanfolyam, majd 4 nap Hochschwab kutatás után mindössze röpke 4 pihenőnapot következett, ami után újabb 14 napon keresztül terveztem házon kívül tartózkodni, 3 országban 4 különféle sport (barlang, kanyon, hegy- és sziklamászás, majd bivakos barlang) űzése céljából.

Osztottam szoroztam, de a slósz-overál-gumicsizma-sisak-mászóbeülő-mászókötél-hágóvas-jégcsákány-kamásli-neoprén-kétféle bakancs-sátor-kempingcuccok-ruhák-stb. csak nem akartak elférni a hátamon, így már előzetesen az 5-10. napokon ügyeletes útitársam, Dávid barátom nem apró méretű kocsijának csomagtartójára bíztam a Kaninra nem szükséges dolgokat.

A képletet tovább bonyolította, hogy a csapat túlnyomó része érthető okokból Budapest irányából célozta meg az olaszországi Sella Nevea-t, míg én a sógorok fővárosából és csak oda irányba, de szerencsére a „magyar had” útiránya is Ósztrián keresztül vezetett, így kapóra jött, hogy Gemáék (Zih József, http://explo.hu/) szintén csak odafelé mentek. Ha Grazig levonatozom, akkor nekik csak egy pár km-es kitérő, hogy felvegyenek.

A gondosnak tűnő szervezést és egyeztetést persze keresztül húzta a barlangászok gonosz kis istene és hiába voltam én este fél 9-re Grazban, ha Gemáék akkor még csak Veszprémben, ami barátok között is még 3 órás út nekik és várakozás nekem…

Jó barlangász, ha van ideje mit csinál(na)? Iszik! Sört!! Pontosabban inna, ha a közeli parkba történő lecsövezését nem szakítaná félbe egy embertelen nagyságú és intenzitású vihar, illetve ha Ausztria nem Balkánt megszégyenítő „dohányzásellenes” törvényével rendelkezne, így füstutálatom következtében közelébe sem megyek a helyi vendéglátó egységeknek. Maradt hát előbb a pályaudvar nem hosszú távú tartózkodásra berendezett „várócsarnoka” és néhány magyar vendégmunkás társasága, majd a szomszédos buszpályaudvar egyik plexibódéja.

A 3-ból végül 4 óra lett, ahonnan még további 2,5 órás kocsikázás várt ránk, amit én még csak-csak jól tűrtem a hátsó ülésen bóbiskolva, de szegény Gema a Sella Nevea-t megelőző szerpentinen már szinte padkától-padkáig pattogva vezetett. De végül épségben sikerült megérkeznünk pontban reggel fél 4-kor…!

A bivakhely jobb helyeit természetesen már elfoglalták a magyar különítmény viszonylag időben érkező tagjai és nekem még matracot is kellett kunyerálnom Gemáéktól, mint ahogy az enyém ugye egy másik kocsi csomagtartójában várt a bevetést. No, de sebaj, aludjuk gyorsan sokat, azaz cirka 4 órát, mielőtt ránk süt a nap! Nem mondhatni, hogy a legpihentebben ébredtem, ami az előttünk álló, a számomra akkor még ismeretlen, de várhatóan nem gyenge feladatok előtt nem töltött el túlzott önbizalommal…

A reggeli kómát némileg oldotta Andi kávéra szóló felhívása illetve a lélegzetelállító látvány, a felvonó 9-kor pedig elindult, mi és a cuccok (ami több 100 m-nyi „selejtes” TBE-s kötelet jelentett) rajta voltunk és a TBE-s osztrák túrák után valóban kissé „buzis”, ámde annál élvezetesebb módon dobtunk a hátunk mögé közel 1.000 m szintet, amiért gyalog kb. 3 órát kellett volna szenvedni a tűző napon.

 A helyszínről dióhéjban csak annyit, hogy aki tudja, miről van szó, annak elég csak két szót mondanom: JÚLIAI-ALPOK!

Bila Pec több 100-as fala. Valahol ott van a híres Rolo bejárat is a Gortaniba.

Ez nagyjából mindent elmond a táj által kínált látnivalókról és bár egyre több helyre vet el a sors, de továbbra is tartom magam, hogy minden hányattatása ellenére ez az Alpok legszebb része! Két ország (Szlovénia és Olaszország) osztozik ezen a csodán, de hogy az elsőt megemlítsem a jelentős magyar vonatkozások közül: a hegység szlovéniai oldalán zajlott az akkor még közös magyar-osztrák hadtörténet talán legnagyobb és az áldozatok számát tekintve legrémisztőbb hadművelete. Az Isonzói csata a I. világháború egy 12 „felvonásból” álló, 3 évig tartó, mészárláson kívül másnak nem nagyon titulálható történése volt (https://hu.wikipedia.org/wiki/Isonz%C3%B3i_csat%C3%A1k). A hadviselés akkoriban (is) „jelentős természetkárosítással” járt és a hegy még mindig tele van mindkét harcoló fél jobb-rosszabb állapotban lévő erődítményeivel, bunkereivel, lövészárkaival és nem kevés magyar nevet őrző katonai temetővel, de közben a hegyen átvezető utak nagy részét (sőt a via ferratta feltalálást is!) ennek az időszaknak köszönhetjük.

P1070606

Cime Pecorelle, a “szétlőtt hegy”

A kialvatlanságom által generált önbizalomhiány jelentős mértékben alább hagyott, amikor a résztvevők tömeges kávé-sörözésbe és evésbe kezdtek a Gilberti-menedékházban (https://www.facebook.com/irenepittino/?fref=ts), ami nem túl korai műszakkezdést vetített előre, természetesen legnagyobb örömömre.

A házról leginkább csak jót és szépet lehet elmondani: a kilátás pazar, a kávé kitűnő (ahogy mindenhol Olaszországban), az ételválaszték az osztrák hüttékhez képest gyenge, de amit adnak az finom (mondjuk gulyáslevesbe parmezánt rakni is új élmény volt!), az árak a helyszínhez képest elviselhetők (kivéve a 4,5 EUR-ós sört) és karsztterület ellenére ingyen, korlátlan az ivóvíz. Nagy koponya lehetett, aki kitalálta, hogy hova tegyék, bár valszeg ezt is katonák rittyentették oda! Egyedüli negatívum a könnyű elérhetőség miatt turistahad, ami nekem már a szezonkezdő hétvégén is elviselhetetlennek minősült, de a Fészbúkjukon lévő fényképek alapján azóta csak horrorisztikussá fejlődött.

Rifuggio Gilberti

Rifuggio Gilberti

Az 1+x-edik sör után a beosztás is elkészült. Meglepetésemre az átmenő csapatba kerültem, ami „Kanin-szűzként” nagy megtiszteltetésnek számított, de 20 óránál is hosszabb föld alatti tartózkodás „rémét” vetítette előre, és mint kiderült a lényeget csak később tudtam meg…

Említették, hogy lesz valami nagy akna (280-as) a Sisma oldalon, meg valami meander-kanyon a Laricetto oldalon, de amikor az átmenő csapat tapasztalt tagjai (rajtam kívül valamennyien) a barlanggal kompatibilis bagek méretéről kezdtek el vitatkozni, majd udvariasan elpakoltatták velem – az amúgy szintén a helyszínen lévő legnagyobb barlangrendszerről (Gortani) elnevezett – expedíciós bagemet és az Etióp élelmiszerválságot 1 napig simán megoldó mennyiségű élelmet bepakolni a kisméretű bagek által nyújtott korlátozott térfogatba, akkor úgy éreztem, hogy valahol szar került a palacsintába és jobbnak láttam úgy megtömni a kisbagemet, mint még soha!

A két barlang bejáratának kiásása-jégmentesítése történetét a fent említett kollégák már megírták és mivel nem vettem részt benne (a fenti készülődés után jobbnak láttam egy árnyékban lévő farakáson szunyókálással tölteni ezt az időt), így nem lenne hiteles, ha megénekelném… Legyen elég annyi, hogy ez idő alatt sikerült magas fokra fejlesztenünk a  híres „fotelbarlangásztot” és még elég jól ki is aludtam magam…

Fotelbarlangászok

Fotelbarlangászok

Este 6 óra tájban azonban minden összeállt, aminek össze kell és teljes „harci” vértezetben ballagott le 5 barlangászvitéz (Modor, Krónikás, Josi, Steve és jómagam) a még mindig agyzsibbasztóan forró, hófehér mészkődarabokkal fedett sípályán az annak tövében lévő Sisma bejáratig. A kötelező „előtte” fénykép után Josi után másodikként ugrottam be a mélységbe és be kell vallanom, hogy az „ereszkedés-átszerelés-szabad a kötél” barlangász miatyánk szinte azonnal a hosszú túrákra jellemző zombiállapotba ringatott, amikor csak mész és teszed a jól begyakorolt dolgokat.

Itt le.

Itt le. Sisma-bejárat

Ebből az állapotból csak a 280-as (!!!) akna rázott fel kissé nem sokkal később, ami még az én utóbbi időben egyre gyakorlottabb, alpesi helyekhez szokott idegeimet is megcincálta kissé, főleg, hogy nem egy szimpla csőről, hanem egymással összeoldódott aknák kiterjedt rendszeréről (elképzelhetetlen mennyiségű víz lehetett és lehet ott valamikor!) volt szó, amely semmilyen lámpával nem lehet bevilágítani és szinte minden átszerelésben úgy kellett kiugrálnom a stopból az olaszok (?) által nem kicsit szűkre szerelt kötélpálya jóvoltából. A látnivalót leginkább az akna felsőbb tömegesen előforduló Megalodus fosszíliák jelentették, amik jellemzőek a befoglaló dachsteini mészkőre, de itt megdöbbentő méretben (valamelyik akkora volt, mint a fejem!) és mennyiségben voltak jelen. Sajnos a fényképezési kedvem akkor még nem igazán jött meg…

Ez egy apróbb példány eddig megfejthetetlen agyagképződménnyel...

Ez egy apróbb példány eddig megfejthetetlen agyagképződménnyel…

Az újabb frissítő kijózanodást egy aknát átívelő laza kötélhíd jelentette, amivel pályafutás során még nem sikerült barlangi körülmények között találkoznom és hát hiába fut fel az ember fia a Kecskében egy ilyenen 20 másodperc alatt, ha itt meg a popsija alatt elhelyezkedő pár tucat sötét méterecske megfontolt haladásra készteti.

Ámde ezt követően jelentősen megváltozik a barlang képe és a hatalmas, tisztára mosott aknák után kisebb méretű, jelentős mennyiségű, szinte porszáraz üledékkel töltött aknák jönnek mindent felülmúló fraktálalakzatokat felvevő lefolyásokkal és az üledékrétegeket bemutató kimosódásokkal.

Fraktálok

Fraktálok

P1070652

A bivak egy szintén száraz, tágas, légmozgásmentes, kifejezetten kellemes hely benyomását keltette, de most csak egy rövid táplálkozásszünet erejéig tettünk benne látogatást, hogy utána belevessük magunkat egy rövid, kuszodás és felmászásokkal tarkított részbe, ahol iszaptornyokat csodálhatott meg a nagyérdemű.

P1070664

De közeledett majd meg is érkezett a -500-as jel és a találkozási pont, ahol az előttünk leszálló beszerelő csapat (Kagyó, Tapsi, Gema, Kati) már elvégezte a kötélcsere feladatának egy részét, várakozott és gyakorolta a fázás művészetét.

Mondjuk a kötélcserét azonnal sikerült észre vennem, mert csukott szemmel, tapintásból megismertem a még 2010-es (6 év!!!) alapfokú tanfolyamunkról ismerős, azóta 13,5-essé vált köteleket, amin még a jelentősen bekoptatott csigám sem nagyon akart haladni, így hát bősz ugrándozásba kezdtem, miközben csendben reménykedtem, hogy a csapat többi tagja nem tudja (vagy elfelejtette), hogy a kötelet felajánló egyesült tagja vagyok és nem tervezi statáriális kivégzésemet az első vertikális technika nélkül járható helyen… De úgy néz ki, hogy valóban mindenki elfelejtette ezt és a békés közös csoportkép elkészülte után elváltak útjaink.

Mi elkezdtük felmászásunkat már a Laricetto-barlangban, de a „sietős” kezdet elég hamar befulladt, mert hogy is mondjam szépen: a két barlang geomorfológiája és jellege „kissé” (kib**ul!) eltérő… Míg a Sismában a hideg ráz a mélységtől és a terektől, addig a Laricettoban az előtted és mögötted 1,5-1,5 méterrel elhelyezkedő csapattársadat nem látod, mert a meander-kanyon konkrétan 1 m-50 cm széles (néha még annyi se), lefelé-felfelé 10-40 m magas-mély és az istennek sem akar egyenesen menni! És teszi ezt több 100 méteren keresztül!!! (A leghosszabb és egyben természetesen legszűkebb 600 m hosszú!)

Nem tudom, hogy milyen elszántság tombolt azokban, akik ezt a helyet felülről-lefelé felfedezték és bejárták, de a hideg rázott volna ki, ha ebben a labirintusban kellett volna elsőként közlekednem. Minden kanyar ugyanolyan, jellegzetes tájékozódási pont zéró, úh. eleink sűrű kormozással oldották meg a dolgot, de hogy mennyit kellett ide-oda szenvedniük, amíg megtalálták a megfelelő irányt az már a múlt ködös homályába vész.

A gebődés fogalma itt új értelmet nyer és misztika szintjére magasztosul! Voltak már korábbi alkalmak, amikor fizikai tűrőképességeim határait feszegettem, de ez úgy érzem, hogy a bagrángatással (kiszereltünk vagy mi!) összeadva minden eddigit felülmúlt! Az órák repültek, a meandereket csak nagy ritkán szakították meg kisméretű termek, amikben szinte földöntúli boldogság érzésével álltunk rá megint a lábunkra, majd rogytunk le „kényelmesen” pihenni és enni-inni. A meanderekben eltöltött pihenők ugyanis leginkább a végtagok kibírható helyzetbe hajtogatásából és számomra mikroalvásokból álltak, amit később Josi is átvett. Ennek köszönhetően az egyik pihenőt sikerült úgy eltöltenünk, hogy ő valami falkiállásnak dőlve aludt én meg az ő hátán. Azt hiszem, ez mindent elmond a helyszínről… (Remélhetőleg soha nem történik ott baleset, mert ez esetben én nem látnék másra esélyt, mint a kórházat levinni a sérülthöz, megvárni, amíg meggyógyul, és ki tud jönni magától. Annyi paxit nincs a világon, amivel ezt a helyet hordágyméretűre lehet tágítani!)

Ez egy nagyon tág hely volt...

Ez egy nagyon tág hely volt…

A megerőltetéstől és alváshiánytól szétcincálódó idegeimnek a végső rúgást a bivakból történő felmászás utáni harántolás adta meg, ahova a beszereléskor nem jutott kötél, így azt szabad mászásban kellett abszolválni nagy baggel cirka 15-20 méteres mélység felett. Hát nagyon nem örültem neki…

De semmi sem tart örökké, így a meander sem! Elérkeztünk a „megváltó”, szintén nem kicsi aknasorhoz, amin már csak ki kellett mászni… Sorolom: 80-100-70-70-5-50 m. Összehasonlításképpen egy Vecsem-Almási egyben. Levezetésnek a 18. óra után… Na, itt kezdtem el annyira fázni, hogy berongyoltam a közben Pantinjátvesztett Josivá vált lovag-vezetőnk elé, hogy kihasználva megmaradt képességeim 10.000%-át „szélsebesen” meneküljek ki a fény világába. Ez a „szélsebes” menekülés is cirka 2,5-3 órába tartott, megspékelve azzal, amit a kedves csapattagok elfelejtettek megemlíteni, hogy ez a 80-100-70-70-5-50 nem szimpla aknasor, hanem valahogy alulról felkóricált meanderecskék valamint egy robbantott kúszójárat fűszerezik. Az egyik aknából kimászásba konkrétan úgy beszorultam, hogy vissza kellett másznom rendezni a végtagjaimat és gondolataimat.

Az 50-es aljáról azonban már látszott a fény. Ott! Fent!!! A kopárra égett, de minden másnál jobban áhított karsztfelszín! A napfényre a kiszerelő csapat (Kalotai Zsófi, Konkoly ’Tege’ Péter, Rehány Niki, Lovász Peti és Várkonyi Andi) alkotta fogadóbizottság lelkesnek alig tűnő bíztatása mellett érkeztem, mivel szerencsétlenek számomra ismeretlen, de nem rövid ideje süttették magukat a kegyetlenül tűző napon.

Itt ki. Laricetto-bejárat.

Itt ki. Laricetto-bejárat.

De kiértem! És 21 órás túra után szépen, sorban, és ami legfontosabb sértetlenül a többiek is Josi, Krónikás, Steve végül Modor, sőt a sípálya túloldalán lévő Sismából is felbukkantak a rasztabuksik. A pantin nélkül kimászó Josi ránézésre és gyakorlatilag is olyan fáradt volt (egy olyan emberről beszélünk, aki korábban önszántából, egyéni kondícionáló edzés gyanánt lábsúlyokkal mászott ki a Sismából!), hogy a bejárat melletti első kőre lefeküdt és el sem mozdult onnan, úh. még az „utána” csoportképet is hozzá kellett komponálni.

A történések innentől kezdve aznap a túrák után már a jól megszokott mederben zajlottak tovább és a sör-kaja, sör-kaja végtelen ciklust vették fel egészen addig, amíg elég későinek éreztük az időpontot ahhoz, hogy már ne legyen ciki lefeküdni.

Ezt a ház legfelső, már a sátortető alatt közvetlenül elhelyezkedő, alacsony és amúgy 10 főre – eleinte annyian is voltunk – méretezett matraclágerében végeztük el, ami teljesen megfelelőnek is bizonyult egészen addig, amíg éjfél után szó szerint beesett közénk az 5 fős kiszerelőcsapat, akik érthető okokból szintén pihenéssel tervezték tölteni az éjszaka hátralévő részét. A sok jó ember kis helyen is elfér (büdös) közmondás igaznak bizonyult, de kényelmesnek semmiképpen, főleg, mivel jobb oldali szomszédnak sikerült kifognom a nálam még jó egy fejjel magasabb és pár tucat kg-mal nehezebb Tegét, aki mint kiderült szeret kitárt végtagokkal aludni, viszont erre a helyszűke miatt már csak rajtam volt lehetősége, ami miatt az éjszaka hátra lévő részét idegen férfi végtagok eltávolításával töltöttem. (Meg kell, hogy jegyezzem, hogy a bal oldali szomszédom, Andi teljesen kulturáltan viselkedett. :-D)

De azért valahogy csak „kialudtuk” magunkat és másnap a lemenő felszerelések bagekbe helyezése után minden lehetséges fondorlatot elkövettünk annak érdekében, hogy azok a háziak terepjárójába is bekerülhessenek, amelynek orra a vasárnapi turistahad pusztítása folytán (elfogyott a sör és a kenyér), már amúgy is völgy- és boltirányba volt fordítva.

A több évnyi ismeretség és kulturált alkoholfogyasztásból generált bevétel-haszon úgy tűnik elegendőnek bizonyult a háziak meggyőzéséhez és ki is tűzték az indulás időpontját, viszont ehhez egy fogadóbizottságot is kellett szerveznünk a völgybe, mivel a – ha jól számoltuk – 16 db bag kipakolását mégsem várhattuk el tőlük. Ez a bizottság sikeresen felállt Steveből és belőlem, akik így még a kocsi indulás előtt jóval „leballagtak” (térdízületet és combizmot nem kímélve) a piros jelzésű sípályán. (Piros? Sípálya??? Egy alattomos, meredek letörésekkel és éles kanyarokkal tűzdelt valami, ahol minden egyes kanyar kifutása végig van hálózva, valószínűleg nem véletlenül…)

A bageket a kocsi megérkezésével aztán csinosan elrendeztük Kagyó és Gema kocsija között, majd gyorsan rájuk is ültem egy kép kedvéért:

Kiskakas a bagdombon

A kocsi után Stevvel megint táplálkozásba kezdtünk, amelynek végére aztán a csapat többi tagja is be- illetve lefutott a sípályán, a hátizsákok a csomagtartókba, a bagek Kagyó kocsijának tetejére spanifereződtek és érzékeny búcsú után a magyar had hazafelé fordította a kormányt egy 6 órácskás zötykölődés erejéig.

Én pedig már rövid ideig tartó magányomban visszaültem az árnyékba, hogy kissé tovább várakozzak a már jól ismert nagyméretű Nissan jel feltűnésére, amelyben Dávid barátom és a következő hétre szóló kalandok lehetősége érkezett.

Még képek: https://goo.gl/photos/eBroTPBAu8zAgffv8