Magas-Tátrai Barangolások 2013, avagy az első tátrai túrám

Röviden összefoglalva: éjjel 2-kor már indultunk otthonról, 6:30-kor rajt, 12:20-ra első beérkezőkként a célban, 17 órára már itthon is voltunk…

Sokat filóztunk a 2 változat között, hogy már pénteken menjünk és ott aludjunk vagy toljuk le egyhuzamban szombat éjszakai indulással, de végül az utóbbi győzött…

Azért egyezzünk meg abban, hogy régen keltem már 1:45-kor úgy, hogy előző nap csak este 10-re tudtam magam ágyba verni egy nem túl pihentető hét után (ki*** kánikula + meló), de ahhoz képest elég fitten ébredtem valszeg a megfelelő adrenalinszinttől, amit aztán a hiányzó kulcs miatti (hogyan jutok ki a lakásból?) kisebb mizéria csak tovább emelt. De mindegy, mert már előző este összepakoltam és csak be kellett vágni a kocsi hátuljába.

Az út ismerős volt már egy krakkói “munkakirándulás” miatt, de éjszaka mások a tereptárgyak, úh. a jól dolgozó GPS-ra bíztam magam. Két rövid megállóval (a magyar oldalon nem árulnak szlovák matricát…) alig 4 óra alatt ott is voltunk (érthetetlenül állva a 5-6-7 órás időigényűnek mondott út előtt!).

Az indulásnál (Csorba-tó, Strbské Pleso) a parkoló (fizetős, de 5,5 EUR egyáltalán nem veszélyes több órára) után hamar meg volt a “recepció”, ahol gyors becsekkolás és a kevésbé könnyen megtalálható mosdó után 6:30-kor nekivágtunk a hegyoldalnak.

Alig 800 méter után a Csorba-tó mellett simán befordultunk jobb helyett balra, de a Haver terepgps-e kisegített és fél tucat túratárs visszafordítása után megtaláltuk a helyes utat az építészetileg rendkívül jól eltalált, a hegy színével azonos világosszürke gránittal borított Grand Hotel mellett. Az integető faemberke nem volt olyan nagy, mint ahogyan a leírás mondta, de jobb (!) karlendítéssel üdvözölt, remélhetőleg nem a nemzetszocialista időket próbálva felidézni.

A felvonók mellett röviden megegyeztünk abban, hogy a síugrás hülye sport, bár a túratárs kifejtette, hogy szerinte nem veszélyesebb mint sziklát mászni, amely véleményt nem kifejezetten osztottam… :-) Itt még lassan emelkedett a terep, de a felettünk magasodó hegyek látványa nem tréfált, amit aztán a fenyő majd törpefenyő erdő után előbukkanó szürke gránit alapkőzet és a Fátyol-vízesésig (Vodopad Skok) összeszedett laza 400 m 5,4 km alatt is megerősített: ez magashegyi túra lesz!

A keménynek mondható tempót azért viszonylag sokszor megszakította a fényképszünet és a néha félhangosan-hangosan elmormolt “Hűűű, b* meg, de szép!” szakkifejezések. A vízesés után felbukkanó Szentiványi-tó (Capie Pleso, 2.075 m) ismét fényképszünetre “kényszerített”, de aztán a Lorenz-hágó (Bístré sedlo) felé már kevésbé volt őszinte a mosolyunk, főleg, amikor észrevettük a hegyoldalon vidáman ugrándozó zergéket, akikhez képest gyök12-vel mozogtunk. A hágó a túra legmagasabb pontja (2.314 m) és egyben számomra legnagyobb élménye is volt, ahogyan egy vállszélességnél alig nagyobb sziklakapun átléptünk a hegy túloldalára (közben erősen az eszünkbe véstük, hogy a hágó mindkét oldalán volt lánc (!)), és azonnal arcon vágott a a 200 m lejjebb lévő Felső-Wahlenberg-tó (Vysné Wahlenbergove pleso, 2.105 m). A hágóhoz közeledve felfigyeltünk egy idősebb sporttársra is, aki még hozzánk képest is gyorsan tolta felfelé és simán, szuszogás nélkül hátba vágott és otthagyott minket (úgy néz ki, hogy itt ismét megdőlt az elmélet, hogy 30 után már mindeki csak rohad…). Szótlan volt, de jól öltözött, így gyorsan elkönyveltem osztráknak, hatalmasat hibázva, de erről még lesz szó később…!

Nagy ijedségünkben gyorsan le is rohantunk a tóhoz, amiután egy kényelmes és tempós lejtmenet következett a sárga-kék elágazásuk (Skutnastá Polana, 1.710 m), ahonnan ismét kissé felfelé ment az út a Szoliszkó-menedékházig (Chata pod Soliskom, 1.840 m). Gyors bélyegzés után (utolérve az “osztrák” sporttársat, aki velünk együtt pecsételt, úh. innentől kezdve átment honfitársba, de maradt szótlan) döbbentünk csak rá, hogy a ház feletti 200 méteres hegyecske, az Elülső-Szoliszkó-kúp (Prendé Solisko, 2.053 m) is benne van a programban, ami nem hangzott túl bíztatónak, tekintve, hogy közel annyian voltak rajta, mint az Everesten jobb napokon a Hillary-lépcső előtt. Nu, de azér’ uccu neki “felrohantunk” rája, másfél tucat hétvégi kocaturistát megelőzve, majd belefutva a csúcson egy urugayi csapatba, akik úgy örültek a hegy megmászásának, mint akik először láttak 2.000-es hegyet, bár később utána néztem és hegymagasságban még mi is duplán leverjük őket az 514 m-es legmagasabb hegyükkel. Itt ismét utolértük a “magyar-osztrák” sporttársat (és végre le is hagytuk), aki már vígan napozott meztelen felsőtesstel és szépen be is nézte volna az ellenőrzőpontot, ha nem mondom, hogy a “kedves” urugayi néni pont azon az egyik tájékoztató fémtáblán foglalt helyet, amelynek számát fel kellett jegyezni (tehát 2!). Gyors fényképkör után visszarobogtunk a házig, majd a korábbi elágazásig, ahol már több magyar sporttárs fújtatott és kissé elismerően tekintett ránk, hogy mi már megjártuk a kúpot.

Innentől kezdve már lényegében folyamatosan lefelé mentünk a Furkota-völgyben (és egyre inkább kezdett elegem is lenni a botorkálásból, főleg, mert a 2004-es széltörés által kopárra gyalult részen kellett haladni a tűző napon unalmas körítéssel. A sárga-piros elágazás (Rázcestie pod Furkotskou) után még bele is futottunk nagy unalmunkban, de egy kisebb emelkedő elvette a rohanós kedvünket. A tóhoz érve ismét elhaladtunk a Grand Hotel mellett, tudomásul véve, hogy a környéken előforduló leggyakoribb gépjármű a Porsche-Mercedes-BMW-Audi…

A célba ismét futva érkeztünk, ahol pár perces keresgélésbe telt megtalálni Borosnyai szervező sporttársat, de végül meg lett! Kiderült, hogy mi vagyunk az első beérkezők, bár időbeli elsőségünk (5 óra 50 perces idővel) nem mondható biztosnak! :-) A beérkezés öröme, regisztrálása közben rákérdeztünk idősebb “magyar-osztrák” sporttársunkra, akiről kiderült, hogy Magyarország egyik legjobb teljesítménytúrázúját tisztelhetjük benne, így még jobban düllesztette mellünk a büszkeség, hogy sikerült lehagynunk (valszeg hagyta magát… :-) ). Az egyedi tervezésű oklevél és kitűző átvétele után a 40+ fokos kocsiba pattantunk és az Alacsony-Tátrát átvezető utat választva (nem éri meg, a fél hegyvidék tarvágás… :-( ) hazarobogtunk az anyósülésen néha elbólintó sporttárssal.

Összefoglalva nagyon jó kis túra, hatalmas első magas-tátrai élmény volt ez a szűk 20 kilcsi (a szintkülönbséggel kapcsolatban erősen megoszlottak a vélemények az eltérő mérések miatt…), amit a 11 órás szintidőn belül biztosan sokan meg tudnak csinálni, de a sziklás terep és a rövid távokon nagy szintkülönbség miatt a fájós-laza térdű-bokájú és a kevésbé kipróbált sporttársaknak csak korlátozottan tudom ajánlani. Nekik azt javaslom, hogy egy teljes napot kitevő túra keretében szép lassan járják végig és esetleg hagyják ki belőle az Elülső-Szoliszkó-kúp megmászását, ami bár szép körpanorámát nyújt, de az 1 km-en belüli 200 m szintemelkedés sokat ki is vesz az emberből, főleg tűző napon.

Jó Szerencsét!

PG